sziasztok megnyitottam az új blogom!

Kedves olvasóim megnyitottam új blogom aminek a címe Szebb idők :)
Íme a blog címe hogy megtudjátok nézni: www.newcullenstory.blogspot.com :) A szereplők már fent vannak. Az első fejezet még a héten felkerül :)
Üdv: Solya :)

Carlisle Cullen élete 25.fejezet

Gabriella:

Jó olvasást! Kritikát is kérek! :)
Köszönöm Drusillának, hogy átnézte a fejezetet! :)

Beszélgetés Gabriellával és az eljegyzés megtervezése/1

Carlisle szemszöge:

– Köszönöm a tanácsot, erre már rájöttem. Viszlát, George - azzal elment.
Azonnal kedvesemhez indultam, akitől elég szokatlan módon, forró csókokat kaptam.
– Szívem, nem volt, miért féltékenynek lenned. Én csak a tiéd vagyok.
– Drágám, tudom, de akkor is ide pofátlankodik, és bókol itt neked, és észre se veszi, hogy velem vagy. Felháborodtam. Bocsánat, ha zavar, hogy féltékeny vagyok, ha akarod, többé nem teszem - mondtam lehajtott fejjel.
– Jaj, te kis butus, csak hogy tudd senkinek nincs esélye nálam rajtad kívül. És ha szeretnél féltékenykedni, csak bátran, legalább, tudom, hogy nagyon szeretsz. De ezt amúgy is tudom.

Ismét kaptam kedvesemtől egy finom, szenvedélyes csókot. Isteni csoda, hogy ő velem van, és elvisel, akármilyen is vagyok. Imádom ezt a nőt.
– Menjünk haza, kedves párom.
– Rendben, kincsem, menjünk.

Edward szemszöge:

Boldog vagyok, és mégsem. Hogy miért, egyszerű a válaszom. Boldog vagyok, mert Carlisle és Esme végre egymásra találtak. Ők ketten tiszta lelkek. De én már más helyzet vagyok, egy bűnös, egy szörnyeteg, hogy miért gondolom ezt? Azért, mert nem érzem magam a réginek, cccch, még jó, hogy nem érezhetem magam a réginek, hiszen vámpír vagyok, aki gyilkol, igaz nem embereket, de ártatlan állatokat ölök, nekem már nem is kéne élnem, anyámmal kéne lennem a mennyben. De nem, ehelyett itt sínylődök a földön, számomra ez a lét maga a pokol. Miért kellett engem megmenteni? Vagy, ha már megmentettek, miért nem lehetek teljesen boldog? Ránézek, fogadott apámra, elfog egy különös érzés, a magány, igen, magány, és most látom igazán, miért olyan boldog apám.

Hoppá, Esme lesz a fogadott anyám. De az igazi édesanyámat sose tudja, majd pótolni. Megkedveltem őt, de neki is várnia kell arra, hogy mikor mondom ki, anya. Carlislenál sem siettem el a dolgokat. Mindig a legjobb pillanatokban adom ki, amit érzek. Elmélyülten gondolkodom azon, hogy biztos ez e a helyes, hogy megint magamat támadom. És rá jövök, hogy igen, hiszen mindenért én vagyok a hibás, apám azt mondta, vigyázzak anyura, ehelyett mit tettem, megfertőztem a halálos korral. És én itt vagyok, és ő onnan fentről figyel apuval a jobbján. Lehet, hogy büszkék rám, lehet, hogy nem. Hiszen ki lenne büszke egy ilyen fiúra, mint amilyen én vagyok? Egy szörnyetegre, egy sátáni lényre senki nem büszke. Carlisle is vámpír és Esme is, de ők tiszta lelkűek nem tudom, miért érzem ezt, de ők jobbak, mint én, ők tudják követni a helyes utat, vagyis a helyesnek vélt utat. De én már lassan kezdek meginogni.

Kezdek kételkedni abban, hogy ez az élet kell-e nekem. El kéne mennem Olaszországba, megöletnem magam a Voulturival. Semmi értelme az életemnek, fáj, minden fáj. Azt érzem, hogy mindenki támad, engem támad. Úgy érzem, egyedül vagyok, azt érzem, senki nem szeret engem. Habár tudom, hogy ez nem teljesen igaz, Carlisle és Esme szeretnek engem. Nem akartam, de megtudtam hála a képességemnek, hogy Esme már a fiaként tekint rám. Hogy képes szeretni engem? És miért szeret? Mivel érdemlem ezt ki, ezt a hatalmas szeretetet? Úgy érzem, csak vergődöm, nem tudom mi a helyes, mi a jó, mit kéne tennem, hogy ne érezzek így. Nem értem miért nem fogadom el magam, végre olyannak amilyen vagyok. Vámpír vagyok, na és, boldognak kéne lennem, hiszen minden hiú kis ember halhatatlan akar lenni. Na, ja, igen, és ez mivel jár? Gyilkolással, de muszáj ölnünk, hiszen sokáig nem bírjuk vér nélkül. De legalább nem embert ölünk, ez talán csökkenti azt a bűnt, hogy az vagyok, ami, egy ragadozó, egy gyilkos. És tessék, megint magam ostromlom. Futok megint, mint egy őrült, ez felszabadít, menekülni próbálok magam elől, a gondolatok elől, de ez nem megy. Ha egyedül maradok, elkezdek gondolkozni, és mindenért magam okolom. Ha vannak körülöttem, akkor nem marad időm magam hibáztatni bizonyos dolgok miatt.

Irigylem, az embereket, ők bármikor öngyilkosok lehetnek, felvágják az erük vagy leugranak egy szikláról, annyi lehetőségük van. Talán meg kéne öletnem magam egy nomáddal, Carlisle szerint némelyik nomád vámpír veszélyes, nem kérdez, hanem öl. Ez kész, megint a halálon gondolkodom, ha ezt hallanák Esmeék, ezeket a gondolatokat. Apa csalódott lenne, pedig nem ő tehet róla, hogy boldogtalan vagyok. Egyszerűen ilyen a természetem, önmarcangolós típus, na, ez van és kész. Esme, abba talán bele is halna, ha ezeket a gondolatokat meghallotta volna, hiszen a gondolatai elárulták nekem nagyon szeret, egy fiát már elvesztette, nem akar még egyet elveszíteni.

Elmélkedésemből egy idegen vámpír illata rángatott ki. Megálltam, és kíváncsian hallgattam a gondolatait. Egy női vámpír volt, csak utazgat, nem régóta ő is vámpír, társat keres maga mellé. A neve Gabriella, Erdélyből jött. Megérezte az illatom, beszélgetni szeretne velem. És akkor ő kilépett a fák mögül. Gyönyörű volt, méz szőke haja a hátáig ért, a szeme vörösen izzott, alakja kecses, és vékony, úgy mozgott, mint egy profi ragadozó, kecsesen, de még is veszélyesen.

– Szia, Gabriella vagyok. Te ki vagy, szépfiú?
– Hello, Edward vagyok.
– Hogy, hogy egyedül kóborolsz?
– Nem egyedül vagyok, a családommal élek innen nem messze, most a családom más felé vadászik.
– Értem, nem akarsz a társam lenni? Nem akarok egyedül kóborolni, rossz így magányosan.
– Köszönöm az ajánlatod, kedves Gabriella, de inkább a családommal maradnék, ha nem bánod?
– Hát jó. De mesélj magadról, hogyhogy aranyszínű a szemed, és nem vörös, mint az enyém?
– Én állatokat ölök, és ezért ilyen a szemem színe, a tied azért vörös, mert te embert ölsz.
– Aha, értem már. Mióta vagy vámpír?
– 1918 óta, Carlisle Cullen talált rám, mikor spanyolnáthában haldokoltam.
– Oh, tudod, én is abban a kórban szenvedtem, egy kedves vámpír változtatott át, a neve Jasper Whitlock. Éppen Mexikóba szöktem át, már akkor a szervezetemben volt a kór, de ő megmentett. Örülnék, ha újból láthatnám, megköszönném neki a kedvességét. Emberként boldogtalan voltam, de így vámpírként, boldogabb vagyok. Tudod, végre nem kell rettegnem attól, hogy megvernek, és szóba se állnak velem.
– Értelek. Miért szöktél Mexikóba?

– Hát, apám, egy mocskos alkoholista volt, állandóan megvert minket anyuval. Egy napon, apám részegen jött haza, és agyon verte anyut. Halottam anyám sikolyait, el sem tudod képzelni, hogy milyen érzés volt. A szobám felé tartott, azt kiabálta, lesz egy jó estém, mert végre nővé avat valaki. Szó szerint betörte az ajtóm, amit kulcsra zártam, rettegtem. Kivette az övét a nadrágból, és elkezdett verni, közben röhögött, én lefagytam síkitani sem tudtam, aztán felállított az ágyról és letépte a ruhám, amiben aludtam. Elkezdett tapogatni, csókolgatni a többit nem részletezem. Másnap úgy határoztam megszökök, meg voltam alázva, férfiakat messziről elkerültem. Egy pasas szöktetett ki a mexikói határhoz, nem én voltam az egyedüli, aki menekült a múltja elől, útközben kaptam el a spanyolnáthát. Nem telt sok időbe míg teljesen lebetegedtem, aztán jött Jasper, aki azt mondta nem lesz semmi gond, ő megment, mert érzi, én jó vagyok, tegyek valami jót a világgal. Azzal megharapott, és elkezdődött az átváltozásom, pokoli kínok között.1917.-ben lettem vámpír.

– Ez borzalmas. Egy ilyen kedves lánnyal, amilyen te vagy, ilyen kegyetlenül bánjon az élet. Sajnálom, hogy ezeket meg kellett élned.
– De most mesélj te is, ne az én múltamon keseregjünk.
– Mit szeretnél tudni?
– Mindent, ami eddig veled történt. Ugye nem bánod, hogy túl kíváncsi vagyok?
– Nem bánom. Emberi életemből nem sokra emlékszem, csak édesanyám kedves mosolyára, és apám kedves szavaira. Nyugodt, békés családban éltem, apám halálosan szerelmes volt anyámba, és anyukám is így érzett apuval kapcsolatban. Édesapám behívták katonának, a háborúban meghalt. Utána rá egy hétre elkaptam a gyilkos kórt, amivel megfertőztem anyukámat. Apukám azt mondta, vigyázzak anyura, erre mit tettem, megöltem anyukám. Ő meghalt. Carlisle a fogadott apám, roppant kedves, sokat törődik velem, a fiának tekint, neki nem lehet gyermeke, sőt egyik vámpírnak sem lehet sajnos. Nem mintha valaha is tervezném. Most jelenleg boldog vagyok, hisz nevelő apám megtalálta élete szerelmét, Esmét, akit én nagyon kedvelek, egy bűbájos nő, de ő mégsem olyan, mint anya, igaz kicsit pótolja a hiányát, de teljesen nem tudja. Ennyit rólam. Nagyon sietsz? Szívesen bemutatnálak a mostani családomnak.

– Hát nem is tudom, Edward, ideje lenne tovább mennem, de ígérem, örökre megőrzöm ezt a beszélgetést, jól esett valakivel megosztanom a bánatom. Remélem nem haragszol, hosszú az örökkévalóság, biztosan találkozunk még. És nem a te hibád volt anyukád halála. Te nem tehettél semmiről.
– Nekem is jól esett a beszélgetés, sajnálom, hogy mész, de szívből remélem, hogy találkozunk még. És én is megőrzöm ezt a beszélgetést örökre. Köszönöm, hogy így gondolod. Habár sokszor érzem magam hibásnak.
– Viszlát, Edward, vigyázz magadra, a mielőbbi viszontlátásra. Ne hibáztasd magad.
– Szia, Gabriella. Ígérem, nem fogom.

Azzal tovább állt, és én ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Ideje lenne hazatérnem. Remélem mindent megbeszéltek már otthon. Remélem, semmi komoly dolgot nem zavarok meg. Ezzel haza indultam.

Carlisle szemszöge:

Kedvesemmel hazatértünk, mélyen a gondolataikba merültünk. És azonnal eszembe jutott a legfontosabb dolog, nem várok tovább, lehet túl korai, de én megkérem Esme kezét. Hisz szeretem, és ő is szeret, van már egy fogadott fiunk, akit nagyon szeretünk. Habár eddig, Ed nem mondta kedvesemnek, hogy anya, de érzem annak is hamarosan eljön az ideje. Úgy érzem, be kell Edwardot vonnom a tervembe. Egyedül nem fog menni, kell egy kis férfiúi bíztatás nekem. Nem akarok meghátrálni, nem is áll szándékomban, hiszen álmaim nője itt van a karomban, és csak engem szeret, ennél több már nem is kell nekem. Kell, egy romantikus helyszín, ahol megkérem kedvesem kezét. Kell rózsa, nem, nem is, hanem orchidea, kedvesem kedvenc virága. Talán zenészek is kellenének, kint tarthatnánk hátul az eljegyzést, meg is kérdezem Edwardot, ha hazatért, hogy segít e nekem, és mit gondol erről. Sőt megkérem, faggassa ki Esmét, hogy mit tenne, ha én megkérném a kezét. Túl kíváncsi vagyok, és túlizgatott, csak kedvesem rá ne jöjjön, mire is készülök.

– Szívem, min elmélkedsz ennyire?
– Az hadd legyen meglepetés.
– Rendben.
– Érzem Edward illatát.
– Én is érzem. Már nagyon hiányzott, nekem. Úgy szeretem, mintha a fiam lenne.
– Ő is szeret téged kedvesem. Egyre közelebb van.
– Igen, én is érzem. Remélem, nem sértődik meg, ha jó szorosan megölelem.
– Nem hinném, hogy gondot okozna – válaszolta Edward az ajtóból.
– Szia, fiam - köszöntöttem.
– Carlisle, Esme, jó újból itthon. Mindent sikerült megbeszélnetek?
– Természetesen - válaszolta kedvesem. Azzal megölelte Edwardot.
– Drágám, nem haragszol, ha elrabolom kicsit Edet?
– Nem, menjetek csak – mondta mosolyogva kedvesem.

Carlisle Cullen élete 24.fejezet

Kívánok jó olvasást a fejihez!!
Várom a komikat :)
Üdv: Solya :)

Romantikázás Carlisle-lal

Carlisle, én is így vagyok ezzel, elhiheted, te nagyon különleges férfi vagy. Benned megbízom, számomra te vagy az igazi.

– Nekem meg te vagy az életem, kedvesem.

Esme szemszöge:

Végre fel mertem vállalni az érzéseim, ez valami mennyei érzés, végre révbe értem, megtaláltam az igazit, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Edward, szegény alibiként elment vadászni, hogy mi kettesben lehessünk kedvesemmel. Olyan jó, hogy Carlisle úgy szeret engem, mint én őt. Leírhatatlan érzés, hogy mekkora öröm volt, mikor először megcsókolt. Most pedig itt fekszem a karjaiban, ő gyengéden simogatja a hátam, miközben puszilgatja a fejem búbját. Soha életemben nem voltam olyan boldog, mint most vagyok. A férjem sosem volt ilyen gyengéd, és figyelmes. Carisletól több figyelmességet, és kedvességet, szeretetet kaptam ebben a pár órában, mint valaha a férjemtől. Félek, mi van, ha csalódóm ebben a szeretett férfiban? Mi van, ha csak a látszat kedvéért ilyen kedves, mi lesz, ha ő is megver? Ha kiabál velem? Elmélkedésemből kedvesem hangja rángatott ki.

– Drágám, min gondolkozol ennyire? - kérdezte tőlem csilingelően szexi hangján.
– Semmi érdekesen. – füllentettem, amit persze nem szívesen tettem. - Vagyis mégis csak érdekes, és fontos dolgon gondolkoztam – mondtam.
– Igen, és mi az, az érdekes és fontos dolog, amin elmélkedtél, elárulod nekem?
– Csak rajtunk gondolkodtam, azon, hogy milyen jó, hogy vagy nekem. És azon mennyire szeretlek!!
– Hidd el kedvesem én is így érzek, te a világot jelented nekem, a mindent. Inkább én érzem magam szerencsésnek, hogy te itt vagy velem, és itt vagy nekem, annyi év magányosság után. Te bearanyozod a minden napjaim, miattad érdemes haza jönnöm, miattad érdemes tovább élnem/ léteznem.
– Annyira, szeretlek.

Felültem és szenvedélyesen megcsókoltam, hogy bizonyítsam mennyire is szeretem őt, és mennyire jól estek a szavai. Már biztosan tudom, ő az igazi, és nem álcázza magát, ő egyszerűen ilyen kedves, és szerethető lény. Ha ember lennék biztos, hogy a kedves szavain mélyen meghatódva, sírva csókolgatnám. De ahelyett, hogy sírtam volna csak égő érzést éreztem a szememben. Hát igen, mi már nem tudunk sírni. Jobb is, mert biztos örültnek nézne kedvesem, hogy miért is sírok.

– Életem, mi lenne, ha elvinnélek az egyik kedvenc helyemre?
– Rendben, legyen, akkor átöltözöm és mehetünk.
– Akkor megyek én is átöltözöm, ahogy te is drágám - azzal kiindult a szobámból. De én utána szóltam mielőtt még kiléphetett volna.
– Carlisle?
– Igen?
– Milyen ruhát vegyek fel?
– Te bármiben csinosan festesz.
– Na de, szívem! Most komolyan kérdezem, legyen egy egyszerű kényelmes ruha, vagy legyen komolyabb, ünnepibb ruha?
– Drágám, abban gyere, amiben jól érzed magad. De komolyabb ünnepi ruha nem kell.
– Oké köszönöm, kedves. És most kimennél, mert átöltöznék, ha megkérhetlek?
– Persze, kedvesem. – kaptam egy kis perverz félholdas mosolyt kedvesemtől.

Oda álltam szekrényem elé, hogy kiválasszam melyik ruhát is vegyem fel. A választásom egy kék, mélyen dekoltált felsőre esett, és hozzá egy kék selyemnadrágot választottam. A hajam feltűztem néhány csattal. És már készen is voltam, de még mielőtt lementem volna a nappaliba megnéztem magam a tükörben. Még mindig hihetetlen, amit a szemeim látnak, gyönyörű vagyok. Sose voltam önimádó, de ez a szett csodálatosan áll nekem. Habár most már jobb, hogy szebb vagyok, mint emberkoromban, hiszen vámpír vagyok és a, vámpírok gyönyörűek, ezzel csalogatjuk magunkhoz a gyanútlan, ártatlan embereket. Ideje lenne lemennem. Carlisle már biztosan vár. Szépen lassan megindultam a lépcsőhöz, Carlisle már várt rám a lépcső lábánál, olyan édesen mosolygott, biztos, ha ember lennék, pipacsvörös lennék. Ahogy rám néz aranybarna szemeivel, olyan megigéző, olyan csábító, vadító és egyben megnyugtató, szerelmes tekintete van.

– Gyönyörű vagy, édesem!
– Köszönöm.
– Mehetünk?- kérdezte mézes-mázosan, és nyújtotta a karját, hogy belekaroljak, amit én készségesen elfogadtam.
– Igen, mehetünk. Hova megyünk?
– Az meglepetés.
– Futva megyünk?
– Igen, ha nem gond.
– Oké, akkor menjünk.

Azzal kimentünk az ajtón, és elkezdtünk futni kéz a kézben. Kicsit gyorsabb voltam életemnél, és kicsit rossz volt, így szinte vonszolni magam mellé. De megoldottuk, hiszen rájöttem, csak kedvesem tudja, hova is megyünk.
Szép lassan lelassítottunk, és meg is álltunk. Csak most vettem észre, hogy egy gyönyörű kis tavacska mellett álltunk meg. Volt itt egy nagyon szép kis park. Éppen most alkonyodik, és én itt vagyok kézen fogva kedvesemmel és sétálgatunk.

– Hogy tetszik ez a hely, kicsim?
– Carlisle, ez meseszép, és nézd, alkonyodik, ez olyan szép, annyira szeretlek. Teljesen elvarázsolsz, túl sokat adsz nekem. Mi lesz, ha én ezt ne tudom neked viszonozni?
– Ne beszélj butaságokat, kedvesem, nekem az bőven elég, hogy szeretsz, ha kell, ezt neked egy nap legalább ezerszer elmondom. Vagy többször, ha akarod, tudod mit, amikor kéred, mondom, sőt ha nem kéred, akkor is mondom. Szavakkal nem tudom kifejezni, mennyit jelentesz nekem.
– Jaj, Carlisle, életemben senki nem mondod még ennyi szépet. Szeretlek - azzal meg is csókoltam, ebben a csókban minden szenvedély, vágy, szerelem benne volt, amit csak adni tudtam neki.
– Pedig igazán megérdemled ezeket az igaz szavakat. Te egy csoda vagy, egy földre szállt angyal. Nem fájt, mikor leestél a mennyből?
– Tudod, hogy nem a mennyből jöttem.
– Örökké hálás leszek az égieknek, hogy visszakaphattalak téged, és azt is, hogy nekem szántak.
– Én is teljesen így érzek.
– Visszamenjünk? Mert már nagyon hosszú ideje itt vagyunk, vagy szeretnél még maradni?
– Maradjunk még egy kicsit.
– Rendben, ha menni akarsz, csak szólj.
– Jó. Sétáljunk még, olyan meghitt így.
– Sétáljunk.

Még órákig sétálgattunk, lassan már felkel a nap is, de olyan jó most így itt lenni. Most minden olyan szép, és nyugodt. Carlisle hirtelen megfeszült mellettem. Szorosan magához húzott. Aztán inkább a háta mögé rejtett, nem értettem mi a gond, aztán én is megéreztem, gondolom egy idegen vámpír szaga lehetett. Sőt biztos.
– Carlisle, mi az, egy idegen vámpír?
– Igen, kedvesem, egy másik vámpír.
Carlisle szemszöge:
Éppen tovább sétálgattunk, létem értelmével, mikor megéreztem egy idegen férfi vámpír illatát. Azonnal megfeszültem, és kedvesem szorosan magamhoz húztam. Esme csak később érezte meg az illatát.
– Carlisle, mi az, egy idegen vámpír?
– Igen, kedvesem, egy másik vámpír. - mondtam aggodalommal teli hangon.

Meggondoltam magam, és kedvesem inkább a hátam mögé toltam. Nem tudhatom, hogy támadni akar e, mert ha igen, meg kell védenem szerelmem. Féltem őt, ő nem tud harcolni, én sajnos már harcoltam fajtám bélivel és meg kell mondanom nem szívesen öltem meg. Ha nem ölöm meg én haltam volna meg. És most így belegondolva jobb is, hogy túléltem, hiszen most már vannak szeretteim, akikre érdemes volt több mint kétszáz évet várni. És akkor kilépett a fák mögül az idegen vámpír férfi.

– Békével jöttem. - mondta mézes mázasan az idegen férfi.
– Carlisle vagyok, ő itt a kedvesem, Esme.
– George vagyok, örvendek Carlisle, kézcsókom, hölgyem. Kegyed milyen gyönyörű. Kár, hogy már foglalt, tudja nekem is kéne már egy társ.

Ez a pasas úgy beszélt, mintha ott se lettem volna. A torkom mélyéről ösztönös morgás tört fel. Nem bírtam elviselni, hogy meg próbája elcsábítani szerelmem. Még csak egy napja, hogy együtt vagyunk, és ez a ficsúr jön, és el akarja tőlem hódítani.

– Már megbocsájtson, de én is itt vagyok. – Mondtam mire kedvesem halkan felkuncogott. Á szóval tetszik neki, hogy féltékeny vagyok. A kis hamis. De hát még szép, hogy féltékeny vagyok, ki ne lenne az, minden normális férfi az, ha kedvesének udvarolnak.
– Elnézést, kicsit, elragadtattam magam. Nagyon szeretheti magát, hölgyem, csak az igazi szerelmes férfi, vámpírok képesek ölni, ha kedvesüknek már ilyen szinten udvarolnak. Büszke lehet a párjára, igazán szereti magát, de ha nem bánják, én tovább állok, örülök, kedves, hogy megismerhettem.

Oda indult kedvesem felé, de én rá morogtam. Mi az, hogy oda akar menni Esmehez, na, jó elég legyen Carlisle nem sajátíthatod ki őt.

– Nyugalom, Rómeó, csak egy kézcsókot lehelnék kedvesed kezére, tisztelet jeleként.
– Rendben, de ha….
– Köszönöm.

Kicsit arrébb álltam, de azért Esme közelében maradtam. És akkor csókot lehelt csodás kezeire ez a George.

– Viszlát, legközelebb, kedves Carlisle, örülök a találkozásnak és ügyelj, erre a gyönyörűségre kár lenne, ha valaki elvenné tőled, nagy kincs ő.
– Köszönöm a tanácsot, erre már rá jöttem. Viszlát, George - azzal elment.