Carlisle Cullen élete 25.fejezet

Gabriella:

Jó olvasást! Kritikát is kérek! :)
Köszönöm Drusillának, hogy átnézte a fejezetet! :)

Beszélgetés Gabriellával és az eljegyzés megtervezése/1

Carlisle szemszöge:

– Köszönöm a tanácsot, erre már rájöttem. Viszlát, George - azzal elment.
Azonnal kedvesemhez indultam, akitől elég szokatlan módon, forró csókokat kaptam.
– Szívem, nem volt, miért féltékenynek lenned. Én csak a tiéd vagyok.
– Drágám, tudom, de akkor is ide pofátlankodik, és bókol itt neked, és észre se veszi, hogy velem vagy. Felháborodtam. Bocsánat, ha zavar, hogy féltékeny vagyok, ha akarod, többé nem teszem - mondtam lehajtott fejjel.
– Jaj, te kis butus, csak hogy tudd senkinek nincs esélye nálam rajtad kívül. És ha szeretnél féltékenykedni, csak bátran, legalább, tudom, hogy nagyon szeretsz. De ezt amúgy is tudom.

Ismét kaptam kedvesemtől egy finom, szenvedélyes csókot. Isteni csoda, hogy ő velem van, és elvisel, akármilyen is vagyok. Imádom ezt a nőt.
– Menjünk haza, kedves párom.
– Rendben, kincsem, menjünk.

Edward szemszöge:

Boldog vagyok, és mégsem. Hogy miért, egyszerű a válaszom. Boldog vagyok, mert Carlisle és Esme végre egymásra találtak. Ők ketten tiszta lelkek. De én már más helyzet vagyok, egy bűnös, egy szörnyeteg, hogy miért gondolom ezt? Azért, mert nem érzem magam a réginek, cccch, még jó, hogy nem érezhetem magam a réginek, hiszen vámpír vagyok, aki gyilkol, igaz nem embereket, de ártatlan állatokat ölök, nekem már nem is kéne élnem, anyámmal kéne lennem a mennyben. De nem, ehelyett itt sínylődök a földön, számomra ez a lét maga a pokol. Miért kellett engem megmenteni? Vagy, ha már megmentettek, miért nem lehetek teljesen boldog? Ránézek, fogadott apámra, elfog egy különös érzés, a magány, igen, magány, és most látom igazán, miért olyan boldog apám.

Hoppá, Esme lesz a fogadott anyám. De az igazi édesanyámat sose tudja, majd pótolni. Megkedveltem őt, de neki is várnia kell arra, hogy mikor mondom ki, anya. Carlislenál sem siettem el a dolgokat. Mindig a legjobb pillanatokban adom ki, amit érzek. Elmélyülten gondolkodom azon, hogy biztos ez e a helyes, hogy megint magamat támadom. És rá jövök, hogy igen, hiszen mindenért én vagyok a hibás, apám azt mondta, vigyázzak anyura, ehelyett mit tettem, megfertőztem a halálos korral. És én itt vagyok, és ő onnan fentről figyel apuval a jobbján. Lehet, hogy büszkék rám, lehet, hogy nem. Hiszen ki lenne büszke egy ilyen fiúra, mint amilyen én vagyok? Egy szörnyetegre, egy sátáni lényre senki nem büszke. Carlisle is vámpír és Esme is, de ők tiszta lelkűek nem tudom, miért érzem ezt, de ők jobbak, mint én, ők tudják követni a helyes utat, vagyis a helyesnek vélt utat. De én már lassan kezdek meginogni.

Kezdek kételkedni abban, hogy ez az élet kell-e nekem. El kéne mennem Olaszországba, megöletnem magam a Voulturival. Semmi értelme az életemnek, fáj, minden fáj. Azt érzem, hogy mindenki támad, engem támad. Úgy érzem, egyedül vagyok, azt érzem, senki nem szeret engem. Habár tudom, hogy ez nem teljesen igaz, Carlisle és Esme szeretnek engem. Nem akartam, de megtudtam hála a képességemnek, hogy Esme már a fiaként tekint rám. Hogy képes szeretni engem? És miért szeret? Mivel érdemlem ezt ki, ezt a hatalmas szeretetet? Úgy érzem, csak vergődöm, nem tudom mi a helyes, mi a jó, mit kéne tennem, hogy ne érezzek így. Nem értem miért nem fogadom el magam, végre olyannak amilyen vagyok. Vámpír vagyok, na és, boldognak kéne lennem, hiszen minden hiú kis ember halhatatlan akar lenni. Na, ja, igen, és ez mivel jár? Gyilkolással, de muszáj ölnünk, hiszen sokáig nem bírjuk vér nélkül. De legalább nem embert ölünk, ez talán csökkenti azt a bűnt, hogy az vagyok, ami, egy ragadozó, egy gyilkos. És tessék, megint magam ostromlom. Futok megint, mint egy őrült, ez felszabadít, menekülni próbálok magam elől, a gondolatok elől, de ez nem megy. Ha egyedül maradok, elkezdek gondolkozni, és mindenért magam okolom. Ha vannak körülöttem, akkor nem marad időm magam hibáztatni bizonyos dolgok miatt.

Irigylem, az embereket, ők bármikor öngyilkosok lehetnek, felvágják az erük vagy leugranak egy szikláról, annyi lehetőségük van. Talán meg kéne öletnem magam egy nomáddal, Carlisle szerint némelyik nomád vámpír veszélyes, nem kérdez, hanem öl. Ez kész, megint a halálon gondolkodom, ha ezt hallanák Esmeék, ezeket a gondolatokat. Apa csalódott lenne, pedig nem ő tehet róla, hogy boldogtalan vagyok. Egyszerűen ilyen a természetem, önmarcangolós típus, na, ez van és kész. Esme, abba talán bele is halna, ha ezeket a gondolatokat meghallotta volna, hiszen a gondolatai elárulták nekem nagyon szeret, egy fiát már elvesztette, nem akar még egyet elveszíteni.

Elmélkedésemből egy idegen vámpír illata rángatott ki. Megálltam, és kíváncsian hallgattam a gondolatait. Egy női vámpír volt, csak utazgat, nem régóta ő is vámpír, társat keres maga mellé. A neve Gabriella, Erdélyből jött. Megérezte az illatom, beszélgetni szeretne velem. És akkor ő kilépett a fák mögül. Gyönyörű volt, méz szőke haja a hátáig ért, a szeme vörösen izzott, alakja kecses, és vékony, úgy mozgott, mint egy profi ragadozó, kecsesen, de még is veszélyesen.

– Szia, Gabriella vagyok. Te ki vagy, szépfiú?
– Hello, Edward vagyok.
– Hogy, hogy egyedül kóborolsz?
– Nem egyedül vagyok, a családommal élek innen nem messze, most a családom más felé vadászik.
– Értem, nem akarsz a társam lenni? Nem akarok egyedül kóborolni, rossz így magányosan.
– Köszönöm az ajánlatod, kedves Gabriella, de inkább a családommal maradnék, ha nem bánod?
– Hát jó. De mesélj magadról, hogyhogy aranyszínű a szemed, és nem vörös, mint az enyém?
– Én állatokat ölök, és ezért ilyen a szemem színe, a tied azért vörös, mert te embert ölsz.
– Aha, értem már. Mióta vagy vámpír?
– 1918 óta, Carlisle Cullen talált rám, mikor spanyolnáthában haldokoltam.
– Oh, tudod, én is abban a kórban szenvedtem, egy kedves vámpír változtatott át, a neve Jasper Whitlock. Éppen Mexikóba szöktem át, már akkor a szervezetemben volt a kór, de ő megmentett. Örülnék, ha újból láthatnám, megköszönném neki a kedvességét. Emberként boldogtalan voltam, de így vámpírként, boldogabb vagyok. Tudod, végre nem kell rettegnem attól, hogy megvernek, és szóba se állnak velem.
– Értelek. Miért szöktél Mexikóba?

– Hát, apám, egy mocskos alkoholista volt, állandóan megvert minket anyuval. Egy napon, apám részegen jött haza, és agyon verte anyut. Halottam anyám sikolyait, el sem tudod képzelni, hogy milyen érzés volt. A szobám felé tartott, azt kiabálta, lesz egy jó estém, mert végre nővé avat valaki. Szó szerint betörte az ajtóm, amit kulcsra zártam, rettegtem. Kivette az övét a nadrágból, és elkezdett verni, közben röhögött, én lefagytam síkitani sem tudtam, aztán felállított az ágyról és letépte a ruhám, amiben aludtam. Elkezdett tapogatni, csókolgatni a többit nem részletezem. Másnap úgy határoztam megszökök, meg voltam alázva, férfiakat messziről elkerültem. Egy pasas szöktetett ki a mexikói határhoz, nem én voltam az egyedüli, aki menekült a múltja elől, útközben kaptam el a spanyolnáthát. Nem telt sok időbe míg teljesen lebetegedtem, aztán jött Jasper, aki azt mondta nem lesz semmi gond, ő megment, mert érzi, én jó vagyok, tegyek valami jót a világgal. Azzal megharapott, és elkezdődött az átváltozásom, pokoli kínok között.1917.-ben lettem vámpír.

– Ez borzalmas. Egy ilyen kedves lánnyal, amilyen te vagy, ilyen kegyetlenül bánjon az élet. Sajnálom, hogy ezeket meg kellett élned.
– De most mesélj te is, ne az én múltamon keseregjünk.
– Mit szeretnél tudni?
– Mindent, ami eddig veled történt. Ugye nem bánod, hogy túl kíváncsi vagyok?
– Nem bánom. Emberi életemből nem sokra emlékszem, csak édesanyám kedves mosolyára, és apám kedves szavaira. Nyugodt, békés családban éltem, apám halálosan szerelmes volt anyámba, és anyukám is így érzett apuval kapcsolatban. Édesapám behívták katonának, a háborúban meghalt. Utána rá egy hétre elkaptam a gyilkos kórt, amivel megfertőztem anyukámat. Apukám azt mondta, vigyázzak anyura, erre mit tettem, megöltem anyukám. Ő meghalt. Carlisle a fogadott apám, roppant kedves, sokat törődik velem, a fiának tekint, neki nem lehet gyermeke, sőt egyik vámpírnak sem lehet sajnos. Nem mintha valaha is tervezném. Most jelenleg boldog vagyok, hisz nevelő apám megtalálta élete szerelmét, Esmét, akit én nagyon kedvelek, egy bűbájos nő, de ő mégsem olyan, mint anya, igaz kicsit pótolja a hiányát, de teljesen nem tudja. Ennyit rólam. Nagyon sietsz? Szívesen bemutatnálak a mostani családomnak.

– Hát nem is tudom, Edward, ideje lenne tovább mennem, de ígérem, örökre megőrzöm ezt a beszélgetést, jól esett valakivel megosztanom a bánatom. Remélem nem haragszol, hosszú az örökkévalóság, biztosan találkozunk még. És nem a te hibád volt anyukád halála. Te nem tehettél semmiről.
– Nekem is jól esett a beszélgetés, sajnálom, hogy mész, de szívből remélem, hogy találkozunk még. És én is megőrzöm ezt a beszélgetést örökre. Köszönöm, hogy így gondolod. Habár sokszor érzem magam hibásnak.
– Viszlát, Edward, vigyázz magadra, a mielőbbi viszontlátásra. Ne hibáztasd magad.
– Szia, Gabriella. Ígérem, nem fogom.

Azzal tovább állt, és én ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Ideje lenne hazatérnem. Remélem mindent megbeszéltek már otthon. Remélem, semmi komoly dolgot nem zavarok meg. Ezzel haza indultam.

Carlisle szemszöge:

Kedvesemmel hazatértünk, mélyen a gondolataikba merültünk. És azonnal eszembe jutott a legfontosabb dolog, nem várok tovább, lehet túl korai, de én megkérem Esme kezét. Hisz szeretem, és ő is szeret, van már egy fogadott fiunk, akit nagyon szeretünk. Habár eddig, Ed nem mondta kedvesemnek, hogy anya, de érzem annak is hamarosan eljön az ideje. Úgy érzem, be kell Edwardot vonnom a tervembe. Egyedül nem fog menni, kell egy kis férfiúi bíztatás nekem. Nem akarok meghátrálni, nem is áll szándékomban, hiszen álmaim nője itt van a karomban, és csak engem szeret, ennél több már nem is kell nekem. Kell, egy romantikus helyszín, ahol megkérem kedvesem kezét. Kell rózsa, nem, nem is, hanem orchidea, kedvesem kedvenc virága. Talán zenészek is kellenének, kint tarthatnánk hátul az eljegyzést, meg is kérdezem Edwardot, ha hazatért, hogy segít e nekem, és mit gondol erről. Sőt megkérem, faggassa ki Esmét, hogy mit tenne, ha én megkérném a kezét. Túl kíváncsi vagyok, és túlizgatott, csak kedvesem rá ne jöjjön, mire is készülök.

– Szívem, min elmélkedsz ennyire?
– Az hadd legyen meglepetés.
– Rendben.
– Érzem Edward illatát.
– Én is érzem. Már nagyon hiányzott, nekem. Úgy szeretem, mintha a fiam lenne.
– Ő is szeret téged kedvesem. Egyre közelebb van.
– Igen, én is érzem. Remélem, nem sértődik meg, ha jó szorosan megölelem.
– Nem hinném, hogy gondot okozna – válaszolta Edward az ajtóból.
– Szia, fiam - köszöntöttem.
– Carlisle, Esme, jó újból itthon. Mindent sikerült megbeszélnetek?
– Természetesen - válaszolta kedvesem. Azzal megölelte Edwardot.
– Drágám, nem haragszol, ha elrabolom kicsit Edet?
– Nem, menjetek csak – mondta mosolyogva kedvesem.