Carlisle Cullen élete
21. fejezet
Beszélgetés, és első vadászatunk kezdete
Esme szemszöge:
Pokolian égtem, és annyira fájt, hogy fel is ordítottam. Sosem voltam gyenge, panaszkodós nő. Mindig jól titkoltam a fájdalmaim, de ez nem ment. Újból elnyelt a sötétség.
Hangok ütötték meg újból a fülem, Carlisle és egy fiú beszélgettek. Nem értettem, mint mondtak. Aztán kezdett tisztulni a hang. Már csak Carlisle-t hallottam.
− Esme, mostantól te is vámpír leszel. Amint vége lesz az átváltozásodnak mindent megbeszélünk. Vannak szabályok a vámpír létben, amiket el kell mondanom. Már csak pár óra, és te is egy leszel közölünk. Elhiszem, ha majd megvetsz azért, amit tettem, de nem akartam, hogy meghalj. Azt is elmondom, majd miért. De egyszerűen képtelen vagyok róla beszélni, nem akarlak magamtól elijeszteni téged.
Vámpír én? Hiszen vámpírok nem léteznek. Lehetetlen, képtelenség és szabályok. Én ezt nem értem, azt hittem meg fogok halni. És már csak pár óra van hátra a szenvedésemből?
És nem akar beszélni róla, miért mentett meg? És hogyan tudott megmenteni?
Ne, nem lehetek vámpír hisz,,, azok szörnyetegek, és embert ölnek, ez csak egy mese, én ezt csak álmodom.
Kezd múlni a fájdalom, még hallom a szívem verését, még egy utolsót dobbant, és megállt. Á, szóval mégis csak álmodtam az egészet, nem vagyok vámpír, egy szörny, hála az égnek. Körbe kéne nézni, hogy hol is vagyok pontosan. Amint ez ki gondoltam, már álltam is.
Rögtön egy ismerős arccal találtam szembe magam.
– Dr. Cullen? Maga mit keres itt, és hol vagyok? Én meghaltam, és ide kerültem. Veled mi történt?
– Esme, hát emlékszel rám?
– Persze, hogy emlékszem.
– Azt hittem, nem emlékszel rám. És nem vagy halott. És én se vagyok halott.
– Akkor te mi vagy, és hol vagyok?
– Vámpír vagyok, Esme, és most már te is az vagy. Itt vagy, a fiam és az én házamban.
Hírtelen düh öntött el. Szóval mégis csak egy nyavalyás embert ölő gyilkos lettem. Hírtelen valamilyen féle támadó pózt vettem fel, és morgás tört fel a torkomból, és rá akartam vetni magam Carlislera, de egy bronzos hajú fiú lefogott. Rá is rá morogtam.
– Engedj el. Én halált akartam, és egy szörny lett belőlem.
– Fiam engedd el, ha akar, rám támad, megérdemlem, hisz önző voltam. És sajnálom, Esme, ha tudom, hogy így reagálsz, nem tettem volna meg, annyira sajnálom.
– Apa, ő azt hiszi, embert ölünk. Szerintem ülj le vele beszélgetni. Persze, ha a hölgy végre abbahagyja a támadási elméletét boldog lennék.
– Természetesen, abbahagyom. És mi az, hogy nem öltök embert?
– Carlisle, magatokra hagylak egy ideig, majd jövök.
– Persze fiam, menj csak, és köszönöm.
– Nem tesz semmit.
2 perccel később, Edward távozása után:
– Szóval, mi nem ölünk embert, Esme, mi vegák vagyunk, ez nálunk annyit jelent, hogy állatok vérén élünk. Se én, se Edward nem ölt embert.
– Kérdezhetek?
– Persze. Mindenre szívesen válaszolok.
– Mióta vagy te vámpír? És Edward a vérszerinti fiad? És mi a történeted?
– Esme, kedves, lassabban, ne siess, van időnk. És mindenre választ fogsz kapni.
– Az első kérdésedre a válaszom, 1640 környékén születtem és 1665-ben változtam vámpírrá. Második kérdésedre a válaszom, Edward, sajnos nem a vérszerinti fiam. Őt 1918-ban mentettem meg, spanyolnáthában haldoklott. Az anyja sejtette, hogy valamilyen módon meg tudom menteni a fiát. Sokat hezitáltam, mire döntöttem, és végre vége volt a több évszázados magányomnak is. Nem bántam meg a döntésem. A harmadik kérdésre a válaszom:
Mint említettem 1640-en tájékán születtem. Apám lelkész volt. Üldözte a vámpírokat, és a boszorkányokat. Sok ártatlan ember halt meg, mert sajnos az emberek mindig egymásra mutogattak, és gyanúsítgattak. És apám hitt az embereknek. Én gyűlöltem ezt, embert ölni. Egyik nap segítettem apámnak, és sajnos én sikerrel jártam, találtam igazi vámpírokat. Akkor még úgy gondoltam, hogy sajnos, ma nem így vélekedek. A vámpír rám támadt, és megharapott. Három napig égtem én is, abban a tűzben, mint amiben te is. Mikor rájöttem, mi vagyok, megpróbáltam öngyilkos lenni. De nekünk ez lehetetlen. Rá jöttem, halhatatlanok vagyunk. Későbbiekben rengeteget kóboroltam, és belefutottam olasz vámpírokba. Van egy ősi királyi család, a nevük, Volturi. Én nem hallottam róluk kóborlásaim során egyszer sem. Elvittek Volterrába. Ott megismertem őket, a vezetőjűk Aro, Caius és Marcus. A vámpíroknak vannak törvényeik, nem túl sok, de vannak.
Az első, nem ölünk szembetűnően.
A második, nem megyünk ki a napfényre emberek között.
Azért nem megyünk ki a napra, mert csillog a bőrünk, és hát az igen feltűnő. És az emberek nem tudhatnak a létezésünkről. Pár évtizedig Volterrában éltem. De meguntam a sok öldöklést. Ők emberekkel táplálkoznak. Ott töltött időm alatt sem öltem embert, csak is szigorúan állatokat. Aztán találkoztam veled. Te voltál az első, aki emberként kezelt. És kicsit boldog voltam, hogy nem utasítod el a segítségem. Te voltál a legjobb dolog az eddigi létemben. A mosolyod erőt adott ahhoz, hogy tudjam, jó úton vagyok, és jól teszem, hogy segítek az embereken és nem megölöm őket.
Aztán jött, Edward. Nagyon rendes fiú, ha lehetne gyermekem, mindig is ilyen fiút szerettem volna. Kedves, udvarias, és persze jóképű. És most itt járunk, már te is egy vagy közülünk, és sajnálom, hogy nélküled döntöttem a sorsodról, de nem akartalak téged elveszíteni. Te nagyon, értékes vagy.
Csend, ez volt, miután végighallgattam azt a férfit, akit már tizenhat éves korom óta szeretek. Mikor visszaemlékezet a szeme a távolba meredt, innen tudtam, hogy amit mond, komolyan mondja, és tényleg mindent pontosan vissza akar idézni. Miközben beszélt, én csodálattal néztem őt. Szeretem őt, ő az életem most már. Be kell illeszkednem a vámpírok közé, mindent meg kell tennem, hogy vele lehessek.
Sokat ér ő nekem, bármit megtennék érte, de ezt ő nem tudhatja meg.
Mikor rólam beszélt, úgy éreztem mintha csodálattal beszélne rólam. De ez nem lehet. Fáj, hogy elvesztettem a fiam, és nekem gyászolnom kell. Nem lehetek hirtelen szerelmes kis csitri. Felnőtt nő vagyok, aki elvesztette a fiát. Az élet megy tovább, természetesen, de idővel el fogom neki mondani, hogy szeretem. De még nem érzem rá alkalmasnak az időt. Hamarosan nekem is mesélnem kell a múltamról. Amit viszont nem szívesen osztok meg vele. Még a végén megrettenne, vagy sajnálni fog, és én azt nem szeretném. Már egyre jobban kapar a torkom, ideje lesz szólnom Carlislenak.
– Carlisle, köszönöm, hogy meséltél magadról és a fiadról. De iszonyatosan ég a torkom.
– Oh, persze, ne haragudj, majdnem elfelejtettem, neked vadásznod kell. Megyek, körbenézek, nehogy emberek járkáljanak erre. Rendben van? Utána visszajövök, és mehetünk vadászni.
– Természetesen, és köszönöm.
Pár percig egyedül voltam a lakásban, kicsit körbenéztem nagyon szép ház. A nappali nagyon takaros volt, a falak fehéren pompáztak. Volt konyha is. A szobákba nem mertem bemenni. Majd, ha a fiúk megengedik, csak akkor nézek be. Nem akarok semmi személyes sértést. Hallom, ahogy nyitódik az ajtó, és Carlisle közelit felém.
– Mehetünk vadászni, hölgyem?
– Természetesen.
– Akkor indulás, ha nem bánod a fiam is velünk tart.
– Csak nyugodtan. Engem nem zavar.
El is indultunk az első vadászatomra. Már elég sűrűn az erdőben jártunk, mikor szívdobogás ütötte meg a fülem.
– Carlisle én ezt nem tudom, hogy kell, ez nekem nem fog menni –mondtam kétségbeesve.
– Dehogynem, csak hallgass az ösztöneidre, és menni fog.
Nem gondolkodtam, agyamat ellepte a köd.
És megindultam arra, amerre áldozatom szívverését hallottam.
2010. március 31., szerda
2010. március 26., péntek
Díj amit nagyon köszönök :D
Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!!
3.) Írj magadról 7 dolgot!! :D
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!! :)
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról! :)
Köszönöm Katicának : http://www.fictwilightfic.blogspot.com/
Köszönöm Nadettnek : http://nadetti.blogspot.com/
1., Szeretek olvasni
2., Imádom az állatokat
3., Zene szeretetem hatalmas
4., Utálok futni :)
5., Szeretem a vígjáték, Akció és a Szerelmes filmeket :)
6., Nem vagyok önimádó inkább kritizálom magam
7., Kedvenc évszakom a tavasz és a nyár :)
A hét blog:
http://doo88twilightfic.blogspot.com/
http://ginewrafiction.blogspot.com/
http://edencoven.blogspot.com/
http://arielle-story.blogspot.com/
http://rachelhellonewyork.blogspot.com/
http://alkonyat-utan.blogspot.com/
http://lapushvampirja.blogspot.com/
2010. március 23., kedd
Carlisle Cullen élete - 20. fejezet
Carlisle Cullen élete
20.fejezet
Esme vámpírrá válása
Carlisle szemszöge:
Miután ezek a szavakat kimondtam, megharaptam a nyakánál, és a csuklóinál is, hogy gyorsabban hasson a méreg. Felkaptam a karjaimba, és szaladtam vele haza. Az út felénél hatalmasat ordított. Hát elkezdődött a háromnapos szenvedés. Bocsáss meg, kedves.
Amint hazaértem, azonnal a szobámba vittem Esmét. Ezután fiam kérdő tekintetével találtam szembe magam. Nem volt erőm beszélni, ezért gondolatban mindent elmagyaráztam. Megértő tekintettel nézett rám, és magamra is hagyott Esmével.
Vissza kellett mennem a kórházba. Edwardot megkértem gondolatban, vigyázzon életem szerelmére, csak fél órát bírjon ki és haza jövök.
Amint végeztem a kórházban rohantam is haza, azonnal ki is vettem a szabadságom. Hazaértem, és rögtön szobám felé mentem, csak gondolatban volt erőm köszönni fogadott fiamnak.
Néztem életem szerelmének szenvedését. Újból átéltem az átváltozásom ugyanúgy, mint Edwardnál. Már másfélnapja tart az átváltozása. Ideje lesz, a fiammal is végre beszélnem.
− Edward, én elhiszem, hogy megvetsz érte, de nem akartam, hogy meghaljon, sokat jelent nekem, habár ő biztosan nem emlékszik rám.
− Carlisle, semmit nem kell, megmagyaráznod nekem, ez a te döntésed nem szólhatok bele.
− De igen is beleszólhatsz, hiszen itt élsz velem, és fiam vagy. Érdekel, a véleményed, nem akarok elsiklani felette. Ez egy fontos döntés volt, és sajnálom, hogy kihagytalak belőle, de nem volt időm szólni, sajnálom és tudom, hogy ez önzőség, de meg kell értened, kérlek, érts meg.
− Apa, apa kérlek, ne magyarázkodj, megértelek, a helyedben szerintem én is így cselekedtem volna. Ne hibáztasd magad, ami megtörtént az megtörtént. És imádkozz, hogy jól fogadja a vámpírrá válást. És ne essen neked rögtön.
− Rendben, és köszönöm, hogy megértesz.
− Menj hozzá vissza, szüksége van rád, ha bármi van, csak gondold ki, és én jövök, ha azt akarod.
Esme szemszöge:
Meghalt a fiam, teljesen elkeseredtem, tönkrement a házasságom, szöknöm kellett, semmi értelme az életemnek. A fiam volt az indok, hogy elmeneküljek végre a kegyetlen férjemtől. Boldog voltam, mikor megszületett a fiam, Anthony. De amikor az orvos közölte velem, hogy a fiam meghalt úgy éreztem én is vele együtt haltam meg.
Hazaengedtek, pedig teljesen össze voltam omolva. Az iskolába bejártam tanítani, de a gyerekek mindennap eszembe jutatták halott fiamat. Rengeteget sírtam éjszakánként.
Unokatestvérem, és férje nagyon aggódtak értem. Szinte már depressziós voltam, és ez igaz is. Elhatároztam magam, egyik nap hazafelé, hogy többet nem megyek haza, hanem öngyilkos leszek. Egyszerűen nem bírom a fiam nélkül, ő jelentette számomra a jövőt, a biztonságot, de nekem már semmilyen boldogság nem adatik meg.
Itt állok a kedvenc sziklám szélén, és elmélkedem, szinte lepereg előttem az életem. És rájöttem, nem volt boldog életem. Igaz voltak benne boldog időszakok, de az mégsem az igazi, nem találtam meg az igaz szerelmet, és már gyermekem sincsen. Ez így nem élet. Le is ugrottam. Zuhantam és az arcom előtt láttam magam még 16 évesen, és a kép mellé bevillant egy nagyon jóképű orvos arca. Carlisle Cullen, tisztán emlékszem a nevére. Mindig rá gondoltam, mikor a férjem megvert. Azt vártam éveken keresztül, hogy megmentsen. De sajnos nem jött. Már közel járok a földhöz, a halálhoz, már csak egy mondatot tudtam kimondani.
SZERETLEK, CARLISLE CULLEN! És már el is értem a földet.
A nagy sötétséget láttam, meghaltam végre? Fényt látok. Oh, hát túléltem és most egy mentőben vagyok? Ez nem lehet igaz, hisz én meg akartam halni, így most ha túlélem, le fogok bénulni, senki nem, kíván magának ilyen életet. Miért nem ért utol a halál? Miért kell ilyen szerencsétlennek lennem. Csak hangokat hallottam, ahogy néhány ember beszélt. Éreztem egy leplet a testemen. Szóval azt hiszik meghaltam. Jobb is ez így.
Újabb hangok ütötték meg a fülem, ez a hang tele volt aggodalommal.
Annyira hasonlít egy ismerősöm hangjára, egy igen kedves ismerősöm hangjára, Carlisle-ra. Az nem lehet, hogy ő itt. Már csak a képzeletem játszik velem, ez biztos, vagy még sem?
Figyelek a mondanivalójára. És végre értem mit is mond.
− Bocsáss meg, azért, amit most készülök tenni, de ha nem bocsátasz meg, megértem.
Most hazaviszlek, és majd mindent elmagyarázok, ígérem. És még egyet tudnod kell, SZERETLEK.
Szeret? Hisz nem is ismer. Vagy mégis ő lenne, akire mindig is vártam, az én csoda orvosom fiatal koromból? Nem tudom kinyitni a szemem, pedig úgy megnézném őt.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki/ valami megharap. A nyakamnál, és a csuklóimnál is. Aztán valaki felvett a vállára, és futni kezdet velem. Pokolian égtem, és annyira fájt, hogy fel is ordítottam. Sosem voltam gyenge, panaszkodós nő. Mindig jól titkoltam a fájdalmaim, de ez nem ment. Újból elnyelt a sötétség.,
20.fejezet
Esme vámpírrá válása
Carlisle szemszöge:
Miután ezek a szavakat kimondtam, megharaptam a nyakánál, és a csuklóinál is, hogy gyorsabban hasson a méreg. Felkaptam a karjaimba, és szaladtam vele haza. Az út felénél hatalmasat ordított. Hát elkezdődött a háromnapos szenvedés. Bocsáss meg, kedves.
Amint hazaértem, azonnal a szobámba vittem Esmét. Ezután fiam kérdő tekintetével találtam szembe magam. Nem volt erőm beszélni, ezért gondolatban mindent elmagyaráztam. Megértő tekintettel nézett rám, és magamra is hagyott Esmével.
Vissza kellett mennem a kórházba. Edwardot megkértem gondolatban, vigyázzon életem szerelmére, csak fél órát bírjon ki és haza jövök.
Amint végeztem a kórházban rohantam is haza, azonnal ki is vettem a szabadságom. Hazaértem, és rögtön szobám felé mentem, csak gondolatban volt erőm köszönni fogadott fiamnak.
Néztem életem szerelmének szenvedését. Újból átéltem az átváltozásom ugyanúgy, mint Edwardnál. Már másfélnapja tart az átváltozása. Ideje lesz, a fiammal is végre beszélnem.
− Edward, én elhiszem, hogy megvetsz érte, de nem akartam, hogy meghaljon, sokat jelent nekem, habár ő biztosan nem emlékszik rám.
− Carlisle, semmit nem kell, megmagyaráznod nekem, ez a te döntésed nem szólhatok bele.
− De igen is beleszólhatsz, hiszen itt élsz velem, és fiam vagy. Érdekel, a véleményed, nem akarok elsiklani felette. Ez egy fontos döntés volt, és sajnálom, hogy kihagytalak belőle, de nem volt időm szólni, sajnálom és tudom, hogy ez önzőség, de meg kell értened, kérlek, érts meg.
− Apa, apa kérlek, ne magyarázkodj, megértelek, a helyedben szerintem én is így cselekedtem volna. Ne hibáztasd magad, ami megtörtént az megtörtént. És imádkozz, hogy jól fogadja a vámpírrá válást. És ne essen neked rögtön.
− Rendben, és köszönöm, hogy megértesz.
− Menj hozzá vissza, szüksége van rád, ha bármi van, csak gondold ki, és én jövök, ha azt akarod.
Esme szemszöge:
Meghalt a fiam, teljesen elkeseredtem, tönkrement a házasságom, szöknöm kellett, semmi értelme az életemnek. A fiam volt az indok, hogy elmeneküljek végre a kegyetlen férjemtől. Boldog voltam, mikor megszületett a fiam, Anthony. De amikor az orvos közölte velem, hogy a fiam meghalt úgy éreztem én is vele együtt haltam meg.
Hazaengedtek, pedig teljesen össze voltam omolva. Az iskolába bejártam tanítani, de a gyerekek mindennap eszembe jutatták halott fiamat. Rengeteget sírtam éjszakánként.
Unokatestvérem, és férje nagyon aggódtak értem. Szinte már depressziós voltam, és ez igaz is. Elhatároztam magam, egyik nap hazafelé, hogy többet nem megyek haza, hanem öngyilkos leszek. Egyszerűen nem bírom a fiam nélkül, ő jelentette számomra a jövőt, a biztonságot, de nekem már semmilyen boldogság nem adatik meg.
Itt állok a kedvenc sziklám szélén, és elmélkedem, szinte lepereg előttem az életem. És rájöttem, nem volt boldog életem. Igaz voltak benne boldog időszakok, de az mégsem az igazi, nem találtam meg az igaz szerelmet, és már gyermekem sincsen. Ez így nem élet. Le is ugrottam. Zuhantam és az arcom előtt láttam magam még 16 évesen, és a kép mellé bevillant egy nagyon jóképű orvos arca. Carlisle Cullen, tisztán emlékszem a nevére. Mindig rá gondoltam, mikor a férjem megvert. Azt vártam éveken keresztül, hogy megmentsen. De sajnos nem jött. Már közel járok a földhöz, a halálhoz, már csak egy mondatot tudtam kimondani.
SZERETLEK, CARLISLE CULLEN! És már el is értem a földet.
A nagy sötétséget láttam, meghaltam végre? Fényt látok. Oh, hát túléltem és most egy mentőben vagyok? Ez nem lehet igaz, hisz én meg akartam halni, így most ha túlélem, le fogok bénulni, senki nem, kíván magának ilyen életet. Miért nem ért utol a halál? Miért kell ilyen szerencsétlennek lennem. Csak hangokat hallottam, ahogy néhány ember beszélt. Éreztem egy leplet a testemen. Szóval azt hiszik meghaltam. Jobb is ez így.
Újabb hangok ütötték meg a fülem, ez a hang tele volt aggodalommal.
Annyira hasonlít egy ismerősöm hangjára, egy igen kedves ismerősöm hangjára, Carlisle-ra. Az nem lehet, hogy ő itt. Már csak a képzeletem játszik velem, ez biztos, vagy még sem?
Figyelek a mondanivalójára. És végre értem mit is mond.
− Bocsáss meg, azért, amit most készülök tenni, de ha nem bocsátasz meg, megértem.
Most hazaviszlek, és majd mindent elmagyarázok, ígérem. És még egyet tudnod kell, SZERETLEK.
Szeret? Hisz nem is ismer. Vagy mégis ő lenne, akire mindig is vártam, az én csoda orvosom fiatal koromból? Nem tudom kinyitni a szemem, pedig úgy megnézném őt.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki/ valami megharap. A nyakamnál, és a csuklóimnál is. Aztán valaki felvett a vállára, és futni kezdet velem. Pokolian égtem, és annyira fájt, hogy fel is ordítottam. Sosem voltam gyenge, panaszkodós nő. Mindig jól titkoltam a fájdalmaim, de ez nem ment. Újból elnyelt a sötétség.,
2010. március 22., hétfő
újabb Díj :)
Szabályok:
1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled
2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
3. Értesíted őket az ajándékról =)
4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.
5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak =)
http://fantasyworld-join.blogspot.com/ Nagyon szépen köszönöm Joinnak :)
http://lenelie.blogspot.com/ Nagyon szépen köszönöm Ellának :)
http://drusilla1985.blogspot.com/
http://lapushvampirja.blogspot.com/
http://bellablogja.blogspot.com/
4.,
Azért szeretek írni mert a sok blog belőlem is kihozta az írót. sokat köszönhetek Drusillának aki nagyon sokat segít nekem és támogat, ha elakadok segít az ötleteivel ha már nekem nincs. azért is szeretek írni mert örülök, ha örömet tudok szerezni az olvasóimnak. Mást részt engem is boldoggá tesz, hogy írhatok :)
5., Bemutatkozás:
Nem szeretek magamról beszélni de:
Én egy 16 éves csöndes, de kedves lány vagyok.
Pék- cukrásznak fogok tanulni ha fel vesznek a szakra.
szeretek jókat dumálni a csajokkal.
Szeretem a jó ételeket. Imádok olvasni habár egészen 8.-os koromig utáltam.
Általában szeretek sütni.
Szeretem az állataim van egy kutyám és egy macskám mind kettőt imádom :)
Van egy hugom őt is szeretem. Mindenem a zene és a tánc. Régebben jártam táncolni. Szeretek énekelni is habár nincs jó hangom de hát itthon elnézik :)
Imádom az Angolt, az Irodalmat és a Kémiai labor gyakszit.
Ennyit magamról.
Még egyszer köszönöm a Díjat Joinak!!! :)
Még gyszer köszönöm Ellának is hogy rám gondolt :)
Díj :D
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
Blogok, amelyeknek a díjat adnám:
http://doo88twilightfic.blogspot.com/
http://lenelie.blogspot.com/
http://alkonyat-utan.blogspot.com/
http://fictwilightfic.blogspot.com/
http://rose-alice-jasper.blogspot.com/
http://azujevrejtelmei.blogspot.com/
Teszt:
Név: Solya, Orsi, Osi@
Lakhely: Magyarország, Pázmánd
Születési hely: Budapest
Magasság: 167 cm
Névnap: Október 21
Foglalkozás: Tanuló
Testvérek: egy hugica
Anyanyelv: Magyar
Beszélt nyelvek: Magyar, Angol
Gyűjtemény: Szalvéta, filmek, poszter, bélyeg
Cipőméret: 37-38
Iskola: jelenleg: Szent István szakképző iskola 10 osztály :)
Kedvencek: Twilight saga filmek és könyvek :) FTT minden mennyiségben, forró csoki, tea
Hobbi: Olvasás, zenehallgatás, tánc, éneklés, mozizás ha lehet
Zsebpénz: Változó az összege :)
Kívánság: Szeretnék Amerikába menni és Londonba is szívesen el látogatnák :)
Álom: Találkozni híres színészekkel és beszélgetni velük :)
Szerencseszám: 12, 14
Szeretnék találkozni: Jackson Rathbone és Peter Facinelli
Háziállatok: 1 cicus 1 kutyus 3 papagáj
Köszönöm szépen a díjat Drusilla 2010. Március 22. :D köszi :)
Köszönöm szépen a díjat Join és Nadett 2010. Március 22. :D köszi :)
2010. március 16., kedd
Pályázatra írodott novellám :)
Gondoltam most már megoszthatom veletek az egyik pályázatra írt novellám mivel már kikerültek a győztesek!! A győzteseknek gratulálok. És a részt vevőknek is.
Na azért is teszem fel a novellát mert gondolom várjátok a friss fejit de az elméletileg holnapra lesz kész! Meg kíváncsi vagyok mit gondoltok a pályázati novellámról. Szóval a novellát is lehet véleményezni/ Komit írni hozzá.
Na de nem is pazarlom az időtök Jó olvasást a történethez!! :D
Lejárt szavatosság
A nevem, Mary Jones. Egy szállodában dolgozom, recepciósként. 22 éves egyetemista vagyok. Ma kaptam fizetést. Éppen péntek van, hazafelé tartok a munkából, de eszembe jut, hogy otthon üres a hűtő. Még szerencse, hogy nem hagytam el a hatalmas hipermarketet. Na, akkor most nagybevásárlást kell tartanom.
Hétvégén jönnek a haverok, és hát rájuk főzni kell, habár a főző tudományom nem valami nagy. De egyszer csak belejövök. Elértem a szupermarket nagy ajtaját, de előtte elsétáltam a bevásárló kocsikhoz, és hoztam egyet, mert egy kosár nem lenne elég. Miután ezzel is meg voltam, már magam előtt is tolom a kocsit. Na, akkor haladjunk lépésről-lépésre. Megvan, kezdem a tésztákkal. Na, de meg van, már mit akarok főzni? Hát nincs, de sebaj, majd eldől.
Szóval, tészták, legyünk egyszerűek, spagetti teljesen tökéletes. Betettem a tésztát a kocsiba, és most ballagtam a fűszerek sorához. Vettem friss oregánót, borsot, meg mindenféle fűszert, mert sosem tudhatom, hogy mi kell. Nagyban gondolkoztam, mikor véletlen nekimentem egy embernek.
− Jaj, annyira sajnálom, én nem akartam – mondtam zavartan. Majd felnéztem, és akkor majdnem el is ájultam, mivel egy olyan helyes, és ráadásul olyan híresség vásárolt itt, akit imádok, és én pont belerohantam. Vagy is csak a mellkasának ütköztem, de szerencsére a kocsi nélkül.
Na, ki vásárolt itt? Jackson Rathbone, igen ő. De hogy hogy került ide, az rejtély. Csodálom, hogy még a rajongók nem törtek rá, habár már este fél 11-kor nem nagyon fognak támadni, habár sose lehet tudni.
− Semmi gond, nem történt semmi, én is figyelhettem volna jobban, nekem kellene bocsánatot kérnem.
Istenem, és még magát okolja. Olyan cuki, már az alkonyatban is kedveltem, de miután megnéztem az újholdat, azonnal beleszerettem.
Bárcsak megismerhetném kicsit jobban. De ugyan kinek kéne egy ilyen lejárt szavatosságú lány? Nem vagyok az a vékony alkat, de kövér sem vagyok, 170 centiméter vagyok 75 kilogrammal. Szőkésbarna hajam van.
− Jaj, ugyan, nekem kellett volna figyelnem.
− Nekem is kellett volna figyelnem, bűn egy ilyen széplányt ledönteni a lábáról. Kárpótlásul fogadja el, kérem a telefonszámom. Ha bármi baja történt, esetleg fájna valamije, vagy ha csak beszélgetni szeretne, hívjon fel. Ó, de faragatlan vagyok, még be se mutatkoztam, Jackson Rathbone vagyok, és önben kit tisztelhetek?
Ez kész, megadja a számát. Egy ilyen szexi félisten, és bemutatkozott, Istenem milyen szexi búgó hangja van. És én most mutatkozzak be, amikor egy értelmes, épkézláb mondatot nem tudnék kinyögni. Azok a szemek, Jézusom, engem néz, oh, ja, igen, be kéne mutatkoznom.
− A nevem, Mary Jones.
− Örülök Mary, hogy megismerhettem, de kérem, tegeződjünk. Szólíts csak Jaynek.
− Én is örülök, szólíts csak MJ-nek.
− Rendben, Mj. Akkor csak bátran hívj, bármi van rendben?
− Persze, és köszi. Akkor én megyek, és folytatom a vásárlást. Hello.
− Persze, szia.
Még mindig nem hiszem el, hogy egy ilyen aranyos pasival beszélgettem.
Tuti van bennünk valami közös, és most elfordult, és tovább indult, Istenem milyen jó feneke van. Na, megyek tovább vásárolni. Leves, az legyen paradicsomleves.
Ha már spagetti, legyünk kicsit olaszosak. Paradicsom püré, két dobozzal és néhány szem érett paradicsom. És végül, tiramisu.
Na, ebből a menüből tuti nem marad semmi. Ezért készülnöm kell másnapra. Hu, sült husit fogok enni.
Csirkemellet kell vennem. Veszek hozzá burgonyát. Na, de megyek is a husiért. De jó, az még innen két sorra van. Á, édességes sor, csoki, egye fene, még belefér. Csábít a csoki, ez így nem jó, még a végén jobban meghízok. Így sose lesz párom. De egy csoki csak nem árt meg a haverok így is szeretnek. Na, ja, és íme, elértem a húsos pultot. Kivettem a csirkemellet, és betettem gyorsan a kocsimba.
− Mj, csak nem neked is csirkemell kell?
− Á, Jay, de.
− Haverok jönnek hétvégén mi?
− Honnan tudod?
− Mert látom, nagy bevásárlást tartasz, mint én, hozzám is haverok jönnek. Csak, amint látod nálam pizza lesz a menü, sörrel, de persze csak mértékkel.
− Aha, jó hogy mondod, nekem még kell vörösbort vennem.
− Megkérdezhetem minek neked csirkemell?
− Hát, mivel ha minden igaz jönnek a spanok, és mindent felfalnak, nekem másnapra nem marad kaja, és az rossz. És ugye nekem másnap is kéne ennem valamit.
− Értem, hát nekem is azért kell. De én megyek is tovább, ha nem bánod?
− Nem, menj csak.
Újból összefutottam vele, és ő is csirkét vett, Istenem, és nála is span gyűlés lesz. Annyira hihetetlen, hogy emlékszik rám. Azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy sztár már nem nagyon emlékszik, kivel mit beszélt és hol. De hát, hogy is gondolhattam volna, hogy Jackson ilyen lenne, róla sugárzik a kedvesség, és az a mosoly, amit villantani szokott.
Végeztem, mindent megvettem holnapra, és holnaputánra. Juj, még a bort nem vettem meg. Visszaszaladtam a borért. Ez is megvan, megyek fizetni. Nem nagy a sor a pénztáraknál hála Istenek. Beálltam a 6-os pénztárhoz egy rokonszenves öreg hölgy volt ott.
− Jó estét.
− Jó estét, önnek is fiatal hölgy. Ön csak nem ismeri Jackson Rathbone-t?
− Én csak most ismertem meg. De miért érdekli?
− Kedveském, én most először láttam ilyen közvetlennek egy lánnyal. És gyanítom, hogy ön is rajongója az úrnak.
− Nem tagadom, az vagyok, de képes vagyok uralkodni magamon.
− Értem, és bocsásson meg a kérdésért.
− Semmi gond.
Arra eszméltem, hogy már fizetek, és távozni készülök. De véletlenül a pillantásom a húsira vetült. Jézusom, hisz ennek lejárt a szavatossága, két napja és még képesek voltak árulni. Na ne, este van, fáradt vagyok és lejárt a húsom szavatossága. Ez több a soknál, azonnal visszamegyek panaszt tenni! Még ilyet, lejárt szavatosságú árut árulni!
Éppen visszafelé tartottam, hogy panaszt tegyek, és velem együtt egy árnyék is visszafordult. Bementem és a panasz részleghez indultam. Hoppá, már állnak ott, sebaj, kivárom a sorom. Nézek, nézek ki állt előttem, Jay, bizony.
− Jay?
− MJ?
− Aha, hát te?
− Lejárt a szavatossága a csirkének.
− Na ne, ez felháborító, nekem is lejárt a szavatossága.
− Ez baj. Ha már így várakozunk, beszélgessünk persze, csak akkor, ha nem bánod.
− Dehogy bánom.
− Jó sokszor összefutottunk ma, már kezdem azt hinni, hogy követsz.
− Dehogyis, én hiába rajongok érted, nem foglak letámadni. Nem olyan típusú lány vagyok. És amúgy se vagyok az eseted.
De az utolsó mondatot nagyon halkan mondtam. Szinte csak én hallottam.
− Azt nem tudhatod, hogy nem vagy-e az esetem. Mi van, ha te vagy az esetem. És mi van, ha én követtelek?
− Nem mondhatod komolyan, nézz rám, nem vagyok szép, és túlsúlyos is vagyok, sose kellettem senkinek.
− Senki nem tudja, de neked meg súgom a dundi nők a gyengéim.
− Nagyon vicces.
− Komolyan mondom, add meg a számod, kérlek, te is tudod az enyém. Szóval, megadod?
− Legyen neked gyereknap, tessék itt a számom.
Végre megérkezett a pultos, akinél lehet panaszkodni. Mindketten beírtuk a nevünket a panaszkönyvbe, és elindultunk ki- ki a maga útjára. Én személy szerint haza. Ki kell pihenni ezt a fárasztó napot.
Jöttek a haverok jókat dumáltunk. Ahogy gondoltam mindent felfaltak. Azt mondták jót főztem és, hogy a bor is jó volt. Rengeteget beszélgettünk. Twistert játszottunk, és vetkőzős pókert, amit inkább kihagytam. De légyegében jót mulattunk. Hazamentek a skacok, és egyedül maradtam, elmosogattam, összetakarítottam és ezután ledőltem pihenni. Sokat gondolkoztam a tegnapi beszélgetésen, azokon, amiket Jay mondott nekem. Már majdnem aludtam, mikor megszólalt a telefonom.
− Halli, itt Mj - szóltam bele a telefonba álmos hangon.
− Juj, szia, ne haragudj, ha felébresztettelek, Jackson vagyok.
− Semmi gond, mondd csak.
− Nem találkozhatnánk valamikor?
− Ez most egy randi meghívás volt?
− Igen. Szóval eljönnél velem valahová vacsorázni? Semmi rajongói tömeg, ígérem.
− Rendben. Mikor és hol?
− Holnap, ha az megfelel? Este tízre érted megyek. Az jó?
− Jó, az jó lesz. És hova megyünk?
− Természetesen egy étterembe, de hogy melyikbe az titok, vagyis inkább meglepetésnek szánom.
− Jó, jó értettem. Akkor holnap, jó éjt.
− Rendben, szia és aludj jól.
Remek volt a randi Jay-jel. Annak a randinak már három éve. És mi még mindig együtt vagyunk, boldogan. Érdekes, hogy igazából minket a vásárlás hozott össze. De nem is a vásárlás, hanem a lejárt szavatosságú csirke. Azóta is áldom, azt a romlott árut. Hát így végződött az én vásárlásos, lejárt szavatosságú étellel kezdődött, és boldogsággal végződött történetem. .
Na azért is teszem fel a novellát mert gondolom várjátok a friss fejit de az elméletileg holnapra lesz kész! Meg kíváncsi vagyok mit gondoltok a pályázati novellámról. Szóval a novellát is lehet véleményezni/ Komit írni hozzá.
Na de nem is pazarlom az időtök Jó olvasást a történethez!! :D
Lejárt szavatosság
A nevem, Mary Jones. Egy szállodában dolgozom, recepciósként. 22 éves egyetemista vagyok. Ma kaptam fizetést. Éppen péntek van, hazafelé tartok a munkából, de eszembe jut, hogy otthon üres a hűtő. Még szerencse, hogy nem hagytam el a hatalmas hipermarketet. Na, akkor most nagybevásárlást kell tartanom.
Hétvégén jönnek a haverok, és hát rájuk főzni kell, habár a főző tudományom nem valami nagy. De egyszer csak belejövök. Elértem a szupermarket nagy ajtaját, de előtte elsétáltam a bevásárló kocsikhoz, és hoztam egyet, mert egy kosár nem lenne elég. Miután ezzel is meg voltam, már magam előtt is tolom a kocsit. Na, akkor haladjunk lépésről-lépésre. Megvan, kezdem a tésztákkal. Na, de meg van, már mit akarok főzni? Hát nincs, de sebaj, majd eldől.
Szóval, tészták, legyünk egyszerűek, spagetti teljesen tökéletes. Betettem a tésztát a kocsiba, és most ballagtam a fűszerek sorához. Vettem friss oregánót, borsot, meg mindenféle fűszert, mert sosem tudhatom, hogy mi kell. Nagyban gondolkoztam, mikor véletlen nekimentem egy embernek.
− Jaj, annyira sajnálom, én nem akartam – mondtam zavartan. Majd felnéztem, és akkor majdnem el is ájultam, mivel egy olyan helyes, és ráadásul olyan híresség vásárolt itt, akit imádok, és én pont belerohantam. Vagy is csak a mellkasának ütköztem, de szerencsére a kocsi nélkül.
Na, ki vásárolt itt? Jackson Rathbone, igen ő. De hogy hogy került ide, az rejtély. Csodálom, hogy még a rajongók nem törtek rá, habár már este fél 11-kor nem nagyon fognak támadni, habár sose lehet tudni.
− Semmi gond, nem történt semmi, én is figyelhettem volna jobban, nekem kellene bocsánatot kérnem.
Istenem, és még magát okolja. Olyan cuki, már az alkonyatban is kedveltem, de miután megnéztem az újholdat, azonnal beleszerettem.
Bárcsak megismerhetném kicsit jobban. De ugyan kinek kéne egy ilyen lejárt szavatosságú lány? Nem vagyok az a vékony alkat, de kövér sem vagyok, 170 centiméter vagyok 75 kilogrammal. Szőkésbarna hajam van.
− Jaj, ugyan, nekem kellett volna figyelnem.
− Nekem is kellett volna figyelnem, bűn egy ilyen széplányt ledönteni a lábáról. Kárpótlásul fogadja el, kérem a telefonszámom. Ha bármi baja történt, esetleg fájna valamije, vagy ha csak beszélgetni szeretne, hívjon fel. Ó, de faragatlan vagyok, még be se mutatkoztam, Jackson Rathbone vagyok, és önben kit tisztelhetek?
Ez kész, megadja a számát. Egy ilyen szexi félisten, és bemutatkozott, Istenem milyen szexi búgó hangja van. És én most mutatkozzak be, amikor egy értelmes, épkézláb mondatot nem tudnék kinyögni. Azok a szemek, Jézusom, engem néz, oh, ja, igen, be kéne mutatkoznom.
− A nevem, Mary Jones.
− Örülök Mary, hogy megismerhettem, de kérem, tegeződjünk. Szólíts csak Jaynek.
− Én is örülök, szólíts csak MJ-nek.
− Rendben, Mj. Akkor csak bátran hívj, bármi van rendben?
− Persze, és köszi. Akkor én megyek, és folytatom a vásárlást. Hello.
− Persze, szia.
Még mindig nem hiszem el, hogy egy ilyen aranyos pasival beszélgettem.
Tuti van bennünk valami közös, és most elfordult, és tovább indult, Istenem milyen jó feneke van. Na, megyek tovább vásárolni. Leves, az legyen paradicsomleves.
Ha már spagetti, legyünk kicsit olaszosak. Paradicsom püré, két dobozzal és néhány szem érett paradicsom. És végül, tiramisu.
Na, ebből a menüből tuti nem marad semmi. Ezért készülnöm kell másnapra. Hu, sült husit fogok enni.
Csirkemellet kell vennem. Veszek hozzá burgonyát. Na, de megyek is a husiért. De jó, az még innen két sorra van. Á, édességes sor, csoki, egye fene, még belefér. Csábít a csoki, ez így nem jó, még a végén jobban meghízok. Így sose lesz párom. De egy csoki csak nem árt meg a haverok így is szeretnek. Na, ja, és íme, elértem a húsos pultot. Kivettem a csirkemellet, és betettem gyorsan a kocsimba.
− Mj, csak nem neked is csirkemell kell?
− Á, Jay, de.
− Haverok jönnek hétvégén mi?
− Honnan tudod?
− Mert látom, nagy bevásárlást tartasz, mint én, hozzám is haverok jönnek. Csak, amint látod nálam pizza lesz a menü, sörrel, de persze csak mértékkel.
− Aha, jó hogy mondod, nekem még kell vörösbort vennem.
− Megkérdezhetem minek neked csirkemell?
− Hát, mivel ha minden igaz jönnek a spanok, és mindent felfalnak, nekem másnapra nem marad kaja, és az rossz. És ugye nekem másnap is kéne ennem valamit.
− Értem, hát nekem is azért kell. De én megyek is tovább, ha nem bánod?
− Nem, menj csak.
Újból összefutottam vele, és ő is csirkét vett, Istenem, és nála is span gyűlés lesz. Annyira hihetetlen, hogy emlékszik rám. Azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy sztár már nem nagyon emlékszik, kivel mit beszélt és hol. De hát, hogy is gondolhattam volna, hogy Jackson ilyen lenne, róla sugárzik a kedvesség, és az a mosoly, amit villantani szokott.
Végeztem, mindent megvettem holnapra, és holnaputánra. Juj, még a bort nem vettem meg. Visszaszaladtam a borért. Ez is megvan, megyek fizetni. Nem nagy a sor a pénztáraknál hála Istenek. Beálltam a 6-os pénztárhoz egy rokonszenves öreg hölgy volt ott.
− Jó estét.
− Jó estét, önnek is fiatal hölgy. Ön csak nem ismeri Jackson Rathbone-t?
− Én csak most ismertem meg. De miért érdekli?
− Kedveském, én most először láttam ilyen közvetlennek egy lánnyal. És gyanítom, hogy ön is rajongója az úrnak.
− Nem tagadom, az vagyok, de képes vagyok uralkodni magamon.
− Értem, és bocsásson meg a kérdésért.
− Semmi gond.
Arra eszméltem, hogy már fizetek, és távozni készülök. De véletlenül a pillantásom a húsira vetült. Jézusom, hisz ennek lejárt a szavatossága, két napja és még képesek voltak árulni. Na ne, este van, fáradt vagyok és lejárt a húsom szavatossága. Ez több a soknál, azonnal visszamegyek panaszt tenni! Még ilyet, lejárt szavatosságú árut árulni!
Éppen visszafelé tartottam, hogy panaszt tegyek, és velem együtt egy árnyék is visszafordult. Bementem és a panasz részleghez indultam. Hoppá, már állnak ott, sebaj, kivárom a sorom. Nézek, nézek ki állt előttem, Jay, bizony.
− Jay?
− MJ?
− Aha, hát te?
− Lejárt a szavatossága a csirkének.
− Na ne, ez felháborító, nekem is lejárt a szavatossága.
− Ez baj. Ha már így várakozunk, beszélgessünk persze, csak akkor, ha nem bánod.
− Dehogy bánom.
− Jó sokszor összefutottunk ma, már kezdem azt hinni, hogy követsz.
− Dehogyis, én hiába rajongok érted, nem foglak letámadni. Nem olyan típusú lány vagyok. És amúgy se vagyok az eseted.
De az utolsó mondatot nagyon halkan mondtam. Szinte csak én hallottam.
− Azt nem tudhatod, hogy nem vagy-e az esetem. Mi van, ha te vagy az esetem. És mi van, ha én követtelek?
− Nem mondhatod komolyan, nézz rám, nem vagyok szép, és túlsúlyos is vagyok, sose kellettem senkinek.
− Senki nem tudja, de neked meg súgom a dundi nők a gyengéim.
− Nagyon vicces.
− Komolyan mondom, add meg a számod, kérlek, te is tudod az enyém. Szóval, megadod?
− Legyen neked gyereknap, tessék itt a számom.
Végre megérkezett a pultos, akinél lehet panaszkodni. Mindketten beírtuk a nevünket a panaszkönyvbe, és elindultunk ki- ki a maga útjára. Én személy szerint haza. Ki kell pihenni ezt a fárasztó napot.
Jöttek a haverok jókat dumáltunk. Ahogy gondoltam mindent felfaltak. Azt mondták jót főztem és, hogy a bor is jó volt. Rengeteget beszélgettünk. Twistert játszottunk, és vetkőzős pókert, amit inkább kihagytam. De légyegében jót mulattunk. Hazamentek a skacok, és egyedül maradtam, elmosogattam, összetakarítottam és ezután ledőltem pihenni. Sokat gondolkoztam a tegnapi beszélgetésen, azokon, amiket Jay mondott nekem. Már majdnem aludtam, mikor megszólalt a telefonom.
− Halli, itt Mj - szóltam bele a telefonba álmos hangon.
− Juj, szia, ne haragudj, ha felébresztettelek, Jackson vagyok.
− Semmi gond, mondd csak.
− Nem találkozhatnánk valamikor?
− Ez most egy randi meghívás volt?
− Igen. Szóval eljönnél velem valahová vacsorázni? Semmi rajongói tömeg, ígérem.
− Rendben. Mikor és hol?
− Holnap, ha az megfelel? Este tízre érted megyek. Az jó?
− Jó, az jó lesz. És hova megyünk?
− Természetesen egy étterembe, de hogy melyikbe az titok, vagyis inkább meglepetésnek szánom.
− Jó, jó értettem. Akkor holnap, jó éjt.
− Rendben, szia és aludj jól.
Remek volt a randi Jay-jel. Annak a randinak már három éve. És mi még mindig együtt vagyunk, boldogan. Érdekes, hogy igazából minket a vásárlás hozott össze. De nem is a vásárlás, hanem a lejárt szavatosságú csirke. Azóta is áldom, azt a romlott árut. Hát így végződött az én vásárlásos, lejárt szavatosságú étellel kezdődött, és boldogsággal végződött történetem. .
2010. március 11., csütörtök
Carlisle Cullen élete - 19. fejezet
Carlisle Cullen élete
19. fejezet
Esme majdnem halála, és a döntés
Edward szemszöge:
Ezért azonnal el kellett költöznöm. És az óta nem láttam őt.
Láttam minden egyes gondolatát. Szinte olyan volt, mintha én lettem volna ő.
Ez az Esme, kedves teremtés lehet.
Mikor az utolsó szavakat kimondta, és persze gondolta, éreztem benne a vágyakozást, és a fájdalmat. Most igazán tudtam sajnálni Carlisle-t. Ő az élő példája, hogy mégse vagyunk szörnyetegek. Vagyis csak nem teljesen, ezek szerint, mi is tudunk szeretni. Ez furcsa, így belegondolni, hogy egy vámpírnak társa legyen. És Carlisle meghozta a nehéz döntést, otthagyta azt a személyt, akit szeretett, habár a lány semmit sem sejtett abból, hogy Carlisle szereti őt.
Érdekes volt ez a történet, olyan szívbe markoló.
Ez olyan emberi, a szerelem, és az érzelmek kifejezése, olyan érdekes kifejezni egy érzelmet, hogy egy magam fajta is szerethet, szinte hihetetlen. És én is még csak egy ideje vagyok vámpír, de Carlisle, úgy törődik velem, mintha a fia lennék. 3 éve már, igen, 3 éve lassan ideje lenne, kicsit apaként tekinteni rá, habár ez nehéz, de csak azért, mert nem rég vesztettem el édesanyám és apámat, nagyon szerettem, és szeretem is a mai napig, de ha esélyt adnák Carlislenak, akkor lehet, hogy apám szomorú lenne.
Pedig érzem azt, hogy képes vagyok rá úgy gondolni, mintha az apám lenne. Megért, és rengeteget segít. Neki bármit elmondhatok, és sose várja el tőlem, hogy apaként tekintsek rá. Habár gondolatai között gyakran megfordul, ez a gondolat. Boldog lenne, ha csak egyszer is hallaná tőlem azt, hogy apa. Ezzel még túl sok mindent nem tudok kezdeni. De talán egy napom, tudom azt mondani neki, hogy apa.
A gondolataim közül Carlisle hangja rángatott ki
− Edward, figyelsz rám? Hallottad, amit kérdeztem?
− Bocsáss meg, elkalandoztam, lennél szíves újból elmondani a kérdésed?
− Semmi gond, persze. Azt kérdeztem, mi a véleményed erről a történetemről, mármint Esméről?
− Hát nekem szimpatikusnak tűnik. És ez a történet, igen szép, olyan szívbe markoló, sajnálom, hogy nem lett a társad, láttam a gondolataidon keresztül, hogy mindent megadnál neki. Remélem, meg találod a szerelmet.
− Én is remélem, de azt is remélem, hogy te is megtalálod a párod fiam. Ó, Istenem, bocsáss meg, nem akartalak letámadni ezzel a szóval, csak olyan jól esett kimondani. Remélem nem haragszol.
Elgondolkodtam, itt az ideje, hogy apának szólítsam. Igen, érzem, hogy kész vagyok ezt megtenni, mert már úgy szeretem őt, mintha az apám lenne. És ő is úgy szeret, mintha a fia lennék.
− Semmi gond, apa – mondta ki hát. Majd hihetetlen dolog történt, Carlisle hirtelen megölelt, és ezt súgta a fülembe: „Köszönöm, fiam”.
− Igazán nincs mit, apa.
Jól esett ez az ölelés. Rég volt már részem apai ölelésben. Meghallottam apám gondolatait, miszerint neki dolgozni kell mennie, de nem akarta megszakítani ezt a meghitt pillanatot.
− Semmi gond, menj csak dolgozni, este majd úgy is beszélünk.
− Tényleg, nem lenne gond?
− Persze, hogy nem! Jó munkát, apu!
− Köszönöm, fiam, majd jövök.
És már ki is viharzott a házból, hallottam a vidám gondolatait, és ez megmosolyogtatott.
Carlisle szemszöge:
Edward végre, három év után apának szólított. Hirtelen boldogság áradt szét a halott szívemben. Olyan, mintha újból dobogni akarna, végre van egy fiam, és persze ő a vámpír társam, de még is jobb, hogy a fiam, még ha csak jelképesen is. 1921-et írunk, és nyár van. Újból egy különös érzés kerített hatalmába, jó is, de rossz is egyben. Nem olyan, amikor az én angyalommal találkoztam, mert ebbe most rossz érzés is van. Mintha valaki bajban lenne, és egy újabb döntés szakadna a nyakamba. Nemsokára beérek a kórházba, de előtte vadászom egyet, sosem lehet tudni, hogy mikor akar felszínre kerülni a vámpír énem.
Na, túl vagyok a két őzikén. Fél perc, és a kórháznál leszek. Meg is érkeztem, jaj, rossz látni ezt a sok beteget, újabb munka, örülök is meg nem is. Szeretek gyógyítani, csak nem szeretem a betegséget, főleg akkor, ha nem tudok valakin segíteni. A balesetek mások, de azok is szomorúak.
Már látom is orvos kollégámat, aki felém integet, hogy menjek oda.
− Á, Carlisle, örülök, hogy beértél. Jó estét.
− Szia, David. Neked is kellemes estét. Sok a beteg?
− Hát vannak néhányan, de hál Istenek nem nagy a forgalom.
− Az határozottan jó, de ha nem bánnod megyek, meglátogatom a betegeim.
− Rendben, menj csak.
Mentem is. Ms. Stevanst meglátogatni. Olyan fiatal kis lányka, még csak 14 év körüli lehet. Súlyos baleset érte, leesett a lováról, eltörte a jobb kezét és a bal lábát is szegény, sőt még agyrázkódása is lett. De ma már sokkal jobban van. Kezdek fáradt lenni, habár, ezt nem tudom, hogy miből érzem, hisz vámpír vagyok, nem lehetek fáradt, vagy még is lehetek, talán van lelkem, ami belefáradt abba, hogy nincs egy szerető felesége? Igen, talán van, és egy szerető nő után vágyik.
Aztán olyan történt, hogy nem akartam hinni a szememnek. A mentősök most érkeztek egy beteggel, egy nagyon összetört csontú beteggel. A hullaházba vitték őt.
− Már nem él a páciens? Mi történt vele? - kérdeztem meg a mentős fiút aggodalmasan.
− Öngyilkos lett, körülbelül olyan 24 éves. Nő. Egy sziklánál találták meg a testét, és mi a mentőbe már nem érzékeltük a szívverését.
− Köszönöm.
A mentős kiment, már készültem kimenni, mikor egy nagyon halk szívdobogás ütötte meg a fülemet, ezt a dobogást emberi fül nem hallhatta meg, de az én hallásom igen, mivel nem vagyok ember. Elkezdtem követni a halk ritmusos dobogást, és a felől a nő felől érkezett, akit most hoztak, a teste le volt takarva. Odamentem, és felhajtottam a lepedőt.
Egy ideig néztem az arcát, és azt hiszem sokott kaptam. A mentősök Esmével érkeztek, alig akartam hinni a szememnek, az én angyalom, vérbe fagyva, de még így is felismertem, habár sokat változott, de a kedves vonásai megmaradtak.
Istenem, ne, csak őt ne, ő olyan ártatlan teremtés.
De a szemem nem hazudott, álmaim asszonya feküdt itt, és haldokolt.
Istenem, miféle játékot játszol velem?
Ez így nem fair. Azt akartad látni, hogy, hogy fogok szenvedni?
Ez egy jel akar lenni?
Mitévő legyek? Ez a teremtés, lassan meghal. Alig ver a szíve, és a pulzusát sem érzem.
Nem, Carlisle Cullen, ezt a gondolatot be se fejezd, nem, ő nem lehet olyan, mint én és Edward. Szó sem lehet róla! Ő egy angyal, a lelke tiszta. És nem, még a párja sem lehetnék, hisz én egy szörny vagyok. De nem akarom őt elveszíteni, talán nem véletlen, hogy a sors felém sodorta őt újból. Meg kell mentenem, és ha meg is utál ezért, hát legyen. Át fogom változtatni. Amint végzek, itt a kórházban hazaviszem. Ó, nem, addigra késő lesz, el kell tűnöm egy időre.
Odahajoltam Esmehez, és a fülébe súgtam:
- Bocsáss meg, azért, amit most készülök tenni, de ha nem bocsátasz meg megértem.
Most hazaviszlek, és majd mindent elmagyarázok, ígérem. És még egyet tudnod kell, SZERETLEK.
Miután ezek a szavakat kimondtam, megharaptam a nyakánál, és a csuklóinál is, hogy gyorsabban hasson a méreg. Felkaptam a karjaimba, és szaladtam vele haza. Az út felénél hatalmasat ordított. Hát elkezdődött a háromnapos szenvedés. Bocsáss meg, kedves.
19. fejezet
Esme majdnem halála, és a döntés
Edward szemszöge:
Ezért azonnal el kellett költöznöm. És az óta nem láttam őt.
Láttam minden egyes gondolatát. Szinte olyan volt, mintha én lettem volna ő.
Ez az Esme, kedves teremtés lehet.
Mikor az utolsó szavakat kimondta, és persze gondolta, éreztem benne a vágyakozást, és a fájdalmat. Most igazán tudtam sajnálni Carlisle-t. Ő az élő példája, hogy mégse vagyunk szörnyetegek. Vagyis csak nem teljesen, ezek szerint, mi is tudunk szeretni. Ez furcsa, így belegondolni, hogy egy vámpírnak társa legyen. És Carlisle meghozta a nehéz döntést, otthagyta azt a személyt, akit szeretett, habár a lány semmit sem sejtett abból, hogy Carlisle szereti őt.
Érdekes volt ez a történet, olyan szívbe markoló.
Ez olyan emberi, a szerelem, és az érzelmek kifejezése, olyan érdekes kifejezni egy érzelmet, hogy egy magam fajta is szerethet, szinte hihetetlen. És én is még csak egy ideje vagyok vámpír, de Carlisle, úgy törődik velem, mintha a fia lennék. 3 éve már, igen, 3 éve lassan ideje lenne, kicsit apaként tekinteni rá, habár ez nehéz, de csak azért, mert nem rég vesztettem el édesanyám és apámat, nagyon szerettem, és szeretem is a mai napig, de ha esélyt adnák Carlislenak, akkor lehet, hogy apám szomorú lenne.
Pedig érzem azt, hogy képes vagyok rá úgy gondolni, mintha az apám lenne. Megért, és rengeteget segít. Neki bármit elmondhatok, és sose várja el tőlem, hogy apaként tekintsek rá. Habár gondolatai között gyakran megfordul, ez a gondolat. Boldog lenne, ha csak egyszer is hallaná tőlem azt, hogy apa. Ezzel még túl sok mindent nem tudok kezdeni. De talán egy napom, tudom azt mondani neki, hogy apa.
A gondolataim közül Carlisle hangja rángatott ki
− Edward, figyelsz rám? Hallottad, amit kérdeztem?
− Bocsáss meg, elkalandoztam, lennél szíves újból elmondani a kérdésed?
− Semmi gond, persze. Azt kérdeztem, mi a véleményed erről a történetemről, mármint Esméről?
− Hát nekem szimpatikusnak tűnik. És ez a történet, igen szép, olyan szívbe markoló, sajnálom, hogy nem lett a társad, láttam a gondolataidon keresztül, hogy mindent megadnál neki. Remélem, meg találod a szerelmet.
− Én is remélem, de azt is remélem, hogy te is megtalálod a párod fiam. Ó, Istenem, bocsáss meg, nem akartalak letámadni ezzel a szóval, csak olyan jól esett kimondani. Remélem nem haragszol.
Elgondolkodtam, itt az ideje, hogy apának szólítsam. Igen, érzem, hogy kész vagyok ezt megtenni, mert már úgy szeretem őt, mintha az apám lenne. És ő is úgy szeret, mintha a fia lennék.
− Semmi gond, apa – mondta ki hát. Majd hihetetlen dolog történt, Carlisle hirtelen megölelt, és ezt súgta a fülembe: „Köszönöm, fiam”.
− Igazán nincs mit, apa.
Jól esett ez az ölelés. Rég volt már részem apai ölelésben. Meghallottam apám gondolatait, miszerint neki dolgozni kell mennie, de nem akarta megszakítani ezt a meghitt pillanatot.
− Semmi gond, menj csak dolgozni, este majd úgy is beszélünk.
− Tényleg, nem lenne gond?
− Persze, hogy nem! Jó munkát, apu!
− Köszönöm, fiam, majd jövök.
És már ki is viharzott a házból, hallottam a vidám gondolatait, és ez megmosolyogtatott.
Carlisle szemszöge:
Edward végre, három év után apának szólított. Hirtelen boldogság áradt szét a halott szívemben. Olyan, mintha újból dobogni akarna, végre van egy fiam, és persze ő a vámpír társam, de még is jobb, hogy a fiam, még ha csak jelképesen is. 1921-et írunk, és nyár van. Újból egy különös érzés kerített hatalmába, jó is, de rossz is egyben. Nem olyan, amikor az én angyalommal találkoztam, mert ebbe most rossz érzés is van. Mintha valaki bajban lenne, és egy újabb döntés szakadna a nyakamba. Nemsokára beérek a kórházba, de előtte vadászom egyet, sosem lehet tudni, hogy mikor akar felszínre kerülni a vámpír énem.
Na, túl vagyok a két őzikén. Fél perc, és a kórháznál leszek. Meg is érkeztem, jaj, rossz látni ezt a sok beteget, újabb munka, örülök is meg nem is. Szeretek gyógyítani, csak nem szeretem a betegséget, főleg akkor, ha nem tudok valakin segíteni. A balesetek mások, de azok is szomorúak.
Már látom is orvos kollégámat, aki felém integet, hogy menjek oda.
− Á, Carlisle, örülök, hogy beértél. Jó estét.
− Szia, David. Neked is kellemes estét. Sok a beteg?
− Hát vannak néhányan, de hál Istenek nem nagy a forgalom.
− Az határozottan jó, de ha nem bánnod megyek, meglátogatom a betegeim.
− Rendben, menj csak.
Mentem is. Ms. Stevanst meglátogatni. Olyan fiatal kis lányka, még csak 14 év körüli lehet. Súlyos baleset érte, leesett a lováról, eltörte a jobb kezét és a bal lábát is szegény, sőt még agyrázkódása is lett. De ma már sokkal jobban van. Kezdek fáradt lenni, habár, ezt nem tudom, hogy miből érzem, hisz vámpír vagyok, nem lehetek fáradt, vagy még is lehetek, talán van lelkem, ami belefáradt abba, hogy nincs egy szerető felesége? Igen, talán van, és egy szerető nő után vágyik.
Aztán olyan történt, hogy nem akartam hinni a szememnek. A mentősök most érkeztek egy beteggel, egy nagyon összetört csontú beteggel. A hullaházba vitték őt.
− Már nem él a páciens? Mi történt vele? - kérdeztem meg a mentős fiút aggodalmasan.
− Öngyilkos lett, körülbelül olyan 24 éves. Nő. Egy sziklánál találták meg a testét, és mi a mentőbe már nem érzékeltük a szívverését.
− Köszönöm.
A mentős kiment, már készültem kimenni, mikor egy nagyon halk szívdobogás ütötte meg a fülemet, ezt a dobogást emberi fül nem hallhatta meg, de az én hallásom igen, mivel nem vagyok ember. Elkezdtem követni a halk ritmusos dobogást, és a felől a nő felől érkezett, akit most hoztak, a teste le volt takarva. Odamentem, és felhajtottam a lepedőt.
Egy ideig néztem az arcát, és azt hiszem sokott kaptam. A mentősök Esmével érkeztek, alig akartam hinni a szememnek, az én angyalom, vérbe fagyva, de még így is felismertem, habár sokat változott, de a kedves vonásai megmaradtak.
Istenem, ne, csak őt ne, ő olyan ártatlan teremtés.
De a szemem nem hazudott, álmaim asszonya feküdt itt, és haldokolt.
Istenem, miféle játékot játszol velem?
Ez így nem fair. Azt akartad látni, hogy, hogy fogok szenvedni?
Ez egy jel akar lenni?
Mitévő legyek? Ez a teremtés, lassan meghal. Alig ver a szíve, és a pulzusát sem érzem.
Nem, Carlisle Cullen, ezt a gondolatot be se fejezd, nem, ő nem lehet olyan, mint én és Edward. Szó sem lehet róla! Ő egy angyal, a lelke tiszta. És nem, még a párja sem lehetnék, hisz én egy szörny vagyok. De nem akarom őt elveszíteni, talán nem véletlen, hogy a sors felém sodorta őt újból. Meg kell mentenem, és ha meg is utál ezért, hát legyen. Át fogom változtatni. Amint végzek, itt a kórházban hazaviszem. Ó, nem, addigra késő lesz, el kell tűnöm egy időre.
Odahajoltam Esmehez, és a fülébe súgtam:
- Bocsáss meg, azért, amit most készülök tenni, de ha nem bocsátasz meg megértem.
Most hazaviszlek, és majd mindent elmagyarázok, ígérem. És még egyet tudnod kell, SZERETLEK.
Miután ezek a szavakat kimondtam, megharaptam a nyakánál, és a csuklóinál is, hogy gyorsabban hasson a méreg. Felkaptam a karjaimba, és szaladtam vele haza. Az út felénél hatalmasat ordított. Hát elkezdődött a háromnapos szenvedés. Bocsáss meg, kedves.
2010. március 1., hétfő
Carmen és Eleazar esküvője (Ajándék novella, csak azért, mert tavasz van :D )
Carmen és Eleazar esküvője
Carlisle szemszöge:
1985-öt írunk, ma június 14-e van. Ma van a legjobb barátom esküvője, és én leszek, aki összeadja őt, és választott párját. Carmen, Eleazar párja, nagyon kedves teremtés, boldog vagyok, hogy barátom végre megtalálta a társát. Carmen, hatalmas nagy izgalommal várja már azt a pillanatot, amikor kimondhatja az örök hűséget Eleazarnak.
És kedves barátom is nagyon várja már, ő is izgatott, habár ahhoz képest, hogy nagyon nyugodt típusnak ismeretem meg, bár nem tudom, milyen egy szerető lényt elvenni, de valószínű, ha én is megtalálom a párom, akkor én is izgatott leszek az esküvőnk napján.
Carmen szemszöge
Fontos nap a mai, mert ma férjhez megyek. Olyan izgatott vagyok. Azt sem tudom, merre jár a fejem. A lányok, voltak olyan kedvesek, és csináltak nekem egy nyugtató fürdőt.
Elmerültem a jó meleg vízben, és szabad utat engedtem a gondolataimnak. Visszagondoltam az első találkozásunkra, az első csókra, az első együttlétre, soha életemben nem voltam annyira boldog, mint mikor először megcsókolt.
Emlékszem, éppen vadászatról jöttünk vissza, én megálltam, és leültem egy fatörzsre. A kedvesem követte a mozdulatomat, és ő is megállt. Már akkor is éreztem, mennyire szeretem őt, titkon reménykedtem, hogy megcsókol, bíztam abban, hogy megszeret. Mert beismerem, hogy én beleszerettem. Még csak fél évet töltöttem vele együtt, és ez idő alatt halálosan beleszerettem. Mindent szerettem rajta a hangját, a szemét, testét, soha nem gondoltam még így férfira. Ő teljesen megváltoztatta az életem.
- Carmen, talán valami baj van?
Olyan édes volt, ahogy aggódott, és láttam valami különös csillogást a szemében. Mi?? Különleges csillogást? Á, Carmen, térj magadhoz, talán csak a napsugara villant meg a szemében.
Akkor még ezt gondoltam, de már tudom mi volt az a csillogás, az a szerelem és a féltés sugara volt.
- semmi gond, csak meg akartam kicsit pihenni, habár nem lehetek fáradt, tudom, csak ez olyan volt emberi szokás, ugye nem baj, hogy megálltunk?
- Ó, dehogy is baj, tudom, hogy érzel ezekkel az emberi szokásokkal szemben, én is így vagyok vele. Néha jól esik megpihenni. Akarod, hogy esetleg magadra hagyjalak?
- Ne! - szinte kétségbeestem, és túl gyorsan is mondtam.
- Jól van, akkor maradok. Leülhetek?
- Persze, csak nyugodtan. Ha most dobogna a szívem, biztos, hogy a torkomban dobogna. Azok a szemek. Belenézett a szemembe, és habozást láttam, a szemében mintha hezitálna.
- Carmen, én belehalok, ha nem mondhatom el neked, amit érzek. Én, szeretlek. Attól a perctől kezdve, amikor a segítségemet kérted. Én elhiszem, ha már látni se akarsz, majd ez után, de ezt el kellett mondanom neked. Annyira féltelek, nagyon sokat jelentesz nekem.
- Eleazar, én is szeretlek, attól a perctől fogva, amikor a segítségedet kértem. A világot jelented nekem, a mindent.
Lassan közelíteni kezdett felém, hezitált, mint egy szerelmes férfi, mint egy ember, aki attól fél, hogy elutasítom őt. Ezért én csaptam le sürgetően az ajkaira. Az a csók, nagyon forró volt, benne volt minden szerelem, vágy, féltés és minden, aminek benne kellett lennie. Elszakadtunk egymástól, és egyszerre mondtuk ki:
SZERETLEK!
Gondolataimból a kopogás rángatott ki.
— Carmen, ideje lenne kijönnöd, nemsokára férjhez mész - halottam meg Irinia izgatott hangját.
— Azonnal megyek - azzal kiszálltam a kádból, és magamra tekertem a törülközőt, majd kimentem Kate szobájába, mivel ide rejtettük a menyasszonyi ruhámat Eleazar elöl.
— Na, akkor kezdjük a sminkkel, és utána megcsináljuk a hajad - mondta anyám és rám mosolygott.
2 óra van még az esküvőmig. A sminkem kész, a lányok most a hajamat csinálják. Szőke hajam be lesz göndörítve, és oldalra egy rózsaszín rózsa lesz betűzve a frizurámba.
Elővettem az erre az alkalomra újonnan vett fehérneműt.
Francia bugyiból, harisnyából, fűzőből, és a gyönyörű csipkés harisnyatartóból áll a szett. Úgy rohan az idő, pár perc van már csak hátra, és feleség leszek egy örökké valóságon át.
Eleazar szemszöge:
Hát eljött a nagy nap, végre feleségül veszem álmaim asszonyát. Istenem, ez a nő, teljesen bele vagyok habarodva. Azok a szemek, és ahogy rám néz. Semmi kétség, ő az, aki mindent felborított, teljesen jó értelemben, ha nem lépett volna az életembe, ma is embereket ölnék.
Hirtelen beugrott egy emlékkép: Én, és Carmen, az első csókunk. Vadászatból tartottunk éppen hazafelé, akkor még Volterrában éltünk mindketten. Akkor sajnos még embereket öltünk. Tisztán emlékszem, hezitáltam, emberi idő szerint február 14-e volt. Ezen a napon akartam bevallani az érzéseimet, az életemnek. Féltem, mi van, ha visszautasít. Csak fél éve ismertem, de rögtön tudtam, hogy ő az igazi, és tudtam, örökké csak őt fogom szeretni.
Hírtelen állt meg, és egy kidőlt fatörzsre ült le. Én is hirtelen álltam meg, ösztönösen követtem minden mozzanatát. Ahogy ült az a kecsesség, ha rá néztem, akkor elfogott egy jól eső bizsergés, persze tisztában volta vele, hogy mi ez a bizsergés, beleszerettem, olyan csodálattal figyeltem. El kell mondanom, amit érzek, muszáj tudnia.
- Carmen, talán valami baj van? - kérdeztem meg féltően
- semmi gond, csak meg akartam kicsit pihenni, habár nem lehetek fáradt, tudom, csak ez olyan volt emberi szokás, ugye nem baj, hogy megálltunk? – kérdezte egy kis bizonytalansággal.
- Ó, dehogy is baj, tudom, hogy érzel ezekkel az emberi szokásokkal szemben, én is így vagyok vele. Néha jól esik megpihenni. Akarod, hogy esetleg magadra hagyjalak? - kérdeztem kedvesen. A belsőm ordított, szinte könyörgött, hogy azt válaszolja, ne hagyjam magára.
- Ne! - mintha kétségbeesést hallottam volna a hangjában.
- Jól van, akkor maradok. Leülhetek?
- Persze, csak nyugodtan.
Haboztam, nem tudtam, hogy kezdjek bele a vallomásomba. Féltem az elutasítástól, pedig én eddig sose féltem, ha harcolnom kellett, nem gondolkodtam, cselekedtem. De ez olyan, mintha a vesztembe rohannék. Csak reménykedek benne, hogy azt mondja nekem, hogy nem menekül el előlem, nekem az is elég, ha annyit mondd, talán később együtt megpróbáljuk. De bele kellett kezdenem. Na jó, essünk túl rajta. Gondoltam magamban. Gyerünk, Eleazar, menni fog ez.
- Carmen én belehalok, ha nem mondhatom el neked, amit érzek. Én, szeretlek. Attól a perctől kezdve, amikor a segítségemet kérted. Én elhiszem, ha már látni se akarsz, majd ez után, de ezt el kellett mondanom neked. Annyira féltelek, nagyon sokat jelentesz nekem. Én téged nagyon, de nagyon szeretlek.
Bizonytalanul közelítettem az ajkai felé, de akkor váratlan dolog történt. Carmen hirtelen az ajkaimra tapadt. Egy szenvedélyes csókban forrtunk össze. Az ajkai, akár a méz, olyan édesek voltak, és olyan puhák. Ebben a csókban minden benne volt, szerelem, vágy, féltés minden, aminek benne kellett lennie abban a percben.
Elszakadtunk egymástól, és egyszerre mondtuk ki:
SZERETLEK!
Csodás egy nap volt az. Utána kézen fogva sétáltunk, csak estére értünk vissza. Létem legszebb órái voltak.
Úgy érzem ezek a percek az esküvő percei lesznek még is a legszebbek.
Már az oltár előtt állok, és izgatottan várom, hogy kedvesem megjelenjen.
És végre megláttam őt, gyönyörű volt, szinte éreztem, hogy az állam a földön hever.
Tört fehér ruhája, kecsesen omlott rá a testére a mell résznél kellemesen dekoltált volt, épphogy csak sejtetett valamit idomaiból. Számomra ő a tökéletes nő, már biztosan tudom, össze akarom kötni vele az életem örökre!
Carmen és Eleazar szemszöge: (Írói megjegyzés: ugyanarra gondolnak ezen a napon az oltárnál)
És megláttam őt, gyönyörű volt. Belenéztünk egymás szemébe, és semmi mást nem láttunk csak tiszta szerelmet egymás ránt. Már nemsokára közel érünk egymáshoz. Carlisle megeresztett egy mosolyt felénk, és elkezdte a szertartást. Csak egymás szemébe néztünk végig, és csak akkor eszméltünk fel, mikor barátunk megkérdezte akarjuk-e egymást örökké? És mi egyszerre mondtuk ki, hogy: IGEN!
Ezután forró csókban olvadtunk egybe. A szűk családi körünk tapsolt, és ujjongott. Kimentünk az udvarra, lágy zene szólt, és elkezdtük a nyitótáncunk. Táncoltunk, és csak táncoltunk. Carlisle felkérte Carment táncolni, én meg felkértem kedvesem édesanyját. Sokáig folytatódtak a táncpartner cserék, de mindig egymásnál kötöttünk ki. Életünk legszebb napja volt. Ma is boldogan élünk, és remélhetőleg örökké így is lesz.
Carlisle szemszöge:
1985-öt írunk, ma június 14-e van. Ma van a legjobb barátom esküvője, és én leszek, aki összeadja őt, és választott párját. Carmen, Eleazar párja, nagyon kedves teremtés, boldog vagyok, hogy barátom végre megtalálta a társát. Carmen, hatalmas nagy izgalommal várja már azt a pillanatot, amikor kimondhatja az örök hűséget Eleazarnak.
És kedves barátom is nagyon várja már, ő is izgatott, habár ahhoz képest, hogy nagyon nyugodt típusnak ismeretem meg, bár nem tudom, milyen egy szerető lényt elvenni, de valószínű, ha én is megtalálom a párom, akkor én is izgatott leszek az esküvőnk napján.
Carmen szemszöge
Fontos nap a mai, mert ma férjhez megyek. Olyan izgatott vagyok. Azt sem tudom, merre jár a fejem. A lányok, voltak olyan kedvesek, és csináltak nekem egy nyugtató fürdőt.
Elmerültem a jó meleg vízben, és szabad utat engedtem a gondolataimnak. Visszagondoltam az első találkozásunkra, az első csókra, az első együttlétre, soha életemben nem voltam annyira boldog, mint mikor először megcsókolt.
Emlékszem, éppen vadászatról jöttünk vissza, én megálltam, és leültem egy fatörzsre. A kedvesem követte a mozdulatomat, és ő is megállt. Már akkor is éreztem, mennyire szeretem őt, titkon reménykedtem, hogy megcsókol, bíztam abban, hogy megszeret. Mert beismerem, hogy én beleszerettem. Még csak fél évet töltöttem vele együtt, és ez idő alatt halálosan beleszerettem. Mindent szerettem rajta a hangját, a szemét, testét, soha nem gondoltam még így férfira. Ő teljesen megváltoztatta az életem.
- Carmen, talán valami baj van?
Olyan édes volt, ahogy aggódott, és láttam valami különös csillogást a szemében. Mi?? Különleges csillogást? Á, Carmen, térj magadhoz, talán csak a napsugara villant meg a szemében.
Akkor még ezt gondoltam, de már tudom mi volt az a csillogás, az a szerelem és a féltés sugara volt.
- semmi gond, csak meg akartam kicsit pihenni, habár nem lehetek fáradt, tudom, csak ez olyan volt emberi szokás, ugye nem baj, hogy megálltunk?
- Ó, dehogy is baj, tudom, hogy érzel ezekkel az emberi szokásokkal szemben, én is így vagyok vele. Néha jól esik megpihenni. Akarod, hogy esetleg magadra hagyjalak?
- Ne! - szinte kétségbeestem, és túl gyorsan is mondtam.
- Jól van, akkor maradok. Leülhetek?
- Persze, csak nyugodtan. Ha most dobogna a szívem, biztos, hogy a torkomban dobogna. Azok a szemek. Belenézett a szemembe, és habozást láttam, a szemében mintha hezitálna.
- Carmen, én belehalok, ha nem mondhatom el neked, amit érzek. Én, szeretlek. Attól a perctől kezdve, amikor a segítségemet kérted. Én elhiszem, ha már látni se akarsz, majd ez után, de ezt el kellett mondanom neked. Annyira féltelek, nagyon sokat jelentesz nekem.
- Eleazar, én is szeretlek, attól a perctől fogva, amikor a segítségedet kértem. A világot jelented nekem, a mindent.
Lassan közelíteni kezdett felém, hezitált, mint egy szerelmes férfi, mint egy ember, aki attól fél, hogy elutasítom őt. Ezért én csaptam le sürgetően az ajkaira. Az a csók, nagyon forró volt, benne volt minden szerelem, vágy, féltés és minden, aminek benne kellett lennie. Elszakadtunk egymástól, és egyszerre mondtuk ki:
SZERETLEK!
Gondolataimból a kopogás rángatott ki.
— Carmen, ideje lenne kijönnöd, nemsokára férjhez mész - halottam meg Irinia izgatott hangját.
— Azonnal megyek - azzal kiszálltam a kádból, és magamra tekertem a törülközőt, majd kimentem Kate szobájába, mivel ide rejtettük a menyasszonyi ruhámat Eleazar elöl.
— Na, akkor kezdjük a sminkkel, és utána megcsináljuk a hajad - mondta anyám és rám mosolygott.
2 óra van még az esküvőmig. A sminkem kész, a lányok most a hajamat csinálják. Szőke hajam be lesz göndörítve, és oldalra egy rózsaszín rózsa lesz betűzve a frizurámba.
Elővettem az erre az alkalomra újonnan vett fehérneműt.
Francia bugyiból, harisnyából, fűzőből, és a gyönyörű csipkés harisnyatartóból áll a szett. Úgy rohan az idő, pár perc van már csak hátra, és feleség leszek egy örökké valóságon át.
Eleazar szemszöge:
Hát eljött a nagy nap, végre feleségül veszem álmaim asszonyát. Istenem, ez a nő, teljesen bele vagyok habarodva. Azok a szemek, és ahogy rám néz. Semmi kétség, ő az, aki mindent felborított, teljesen jó értelemben, ha nem lépett volna az életembe, ma is embereket ölnék.
Hirtelen beugrott egy emlékkép: Én, és Carmen, az első csókunk. Vadászatból tartottunk éppen hazafelé, akkor még Volterrában éltünk mindketten. Akkor sajnos még embereket öltünk. Tisztán emlékszem, hezitáltam, emberi idő szerint február 14-e volt. Ezen a napon akartam bevallani az érzéseimet, az életemnek. Féltem, mi van, ha visszautasít. Csak fél éve ismertem, de rögtön tudtam, hogy ő az igazi, és tudtam, örökké csak őt fogom szeretni.
Hírtelen állt meg, és egy kidőlt fatörzsre ült le. Én is hirtelen álltam meg, ösztönösen követtem minden mozzanatát. Ahogy ült az a kecsesség, ha rá néztem, akkor elfogott egy jól eső bizsergés, persze tisztában volta vele, hogy mi ez a bizsergés, beleszerettem, olyan csodálattal figyeltem. El kell mondanom, amit érzek, muszáj tudnia.
- Carmen, talán valami baj van? - kérdeztem meg féltően
- semmi gond, csak meg akartam kicsit pihenni, habár nem lehetek fáradt, tudom, csak ez olyan volt emberi szokás, ugye nem baj, hogy megálltunk? – kérdezte egy kis bizonytalansággal.
- Ó, dehogy is baj, tudom, hogy érzel ezekkel az emberi szokásokkal szemben, én is így vagyok vele. Néha jól esik megpihenni. Akarod, hogy esetleg magadra hagyjalak? - kérdeztem kedvesen. A belsőm ordított, szinte könyörgött, hogy azt válaszolja, ne hagyjam magára.
- Ne! - mintha kétségbeesést hallottam volna a hangjában.
- Jól van, akkor maradok. Leülhetek?
- Persze, csak nyugodtan.
Haboztam, nem tudtam, hogy kezdjek bele a vallomásomba. Féltem az elutasítástól, pedig én eddig sose féltem, ha harcolnom kellett, nem gondolkodtam, cselekedtem. De ez olyan, mintha a vesztembe rohannék. Csak reménykedek benne, hogy azt mondja nekem, hogy nem menekül el előlem, nekem az is elég, ha annyit mondd, talán később együtt megpróbáljuk. De bele kellett kezdenem. Na jó, essünk túl rajta. Gondoltam magamban. Gyerünk, Eleazar, menni fog ez.
- Carmen én belehalok, ha nem mondhatom el neked, amit érzek. Én, szeretlek. Attól a perctől kezdve, amikor a segítségemet kérted. Én elhiszem, ha már látni se akarsz, majd ez után, de ezt el kellett mondanom neked. Annyira féltelek, nagyon sokat jelentesz nekem. Én téged nagyon, de nagyon szeretlek.
Bizonytalanul közelítettem az ajkai felé, de akkor váratlan dolog történt. Carmen hirtelen az ajkaimra tapadt. Egy szenvedélyes csókban forrtunk össze. Az ajkai, akár a méz, olyan édesek voltak, és olyan puhák. Ebben a csókban minden benne volt, szerelem, vágy, féltés minden, aminek benne kellett lennie abban a percben.
Elszakadtunk egymástól, és egyszerre mondtuk ki:
SZERETLEK!
Csodás egy nap volt az. Utána kézen fogva sétáltunk, csak estére értünk vissza. Létem legszebb órái voltak.
Úgy érzem ezek a percek az esküvő percei lesznek még is a legszebbek.
Már az oltár előtt állok, és izgatottan várom, hogy kedvesem megjelenjen.
És végre megláttam őt, gyönyörű volt, szinte éreztem, hogy az állam a földön hever.
Tört fehér ruhája, kecsesen omlott rá a testére a mell résznél kellemesen dekoltált volt, épphogy csak sejtetett valamit idomaiból. Számomra ő a tökéletes nő, már biztosan tudom, össze akarom kötni vele az életem örökre!
Carmen és Eleazar szemszöge: (Írói megjegyzés: ugyanarra gondolnak ezen a napon az oltárnál)
És megláttam őt, gyönyörű volt. Belenéztünk egymás szemébe, és semmi mást nem láttunk csak tiszta szerelmet egymás ránt. Már nemsokára közel érünk egymáshoz. Carlisle megeresztett egy mosolyt felénk, és elkezdte a szertartást. Csak egymás szemébe néztünk végig, és csak akkor eszméltünk fel, mikor barátunk megkérdezte akarjuk-e egymást örökké? És mi egyszerre mondtuk ki, hogy: IGEN!
Ezután forró csókban olvadtunk egybe. A szűk családi körünk tapsolt, és ujjongott. Kimentünk az udvarra, lágy zene szólt, és elkezdtük a nyitótáncunk. Táncoltunk, és csak táncoltunk. Carlisle felkérte Carment táncolni, én meg felkértem kedvesem édesanyját. Sokáig folytatódtak a táncpartner cserék, de mindig egymásnál kötöttünk ki. Életünk legszebb napja volt. Ma is boldogan élünk, és remélhetőleg örökké így is lesz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Magamról
- solya
- Egy 17 éves kedves vidám vicces és csöndes lány vagyok! szeretek táncolni és énekelni. Szeretem a focit nézni!! Imádok írni és olvasni!:) Habár a helyes írásom néha kiborító:) Imádom a húgom. A sulit nem annyira kedvelem de meg oldom :)Nagy Alkonyat saga rajongó vagyok és én a Team jasper csapatba tartozom :)