Carlisle Cullen élete 30.fejezet

Jó olvasást kívánok mindenkinek! :D

Edward visszatérése
Az árvaházban

Edward szemszöge:

Elkezdtem hát járni a világot, egy beszélgető társért. Na meg persze, legalább más országokban, városokban, falvakban tehettem igazságot. Érdekes volt más vámpírokkal találkozni. Mindenki másképp szerezte meg a vért. Például a Szlovén klán, a kórházból lopta az embervért. Ez tetszett, ez az életmód, egy ideig velük voltam. Aztán ott hagytam őket, egy idő után. Aztán hallottam, hogy a Volturi lecsapott rájuk, és mindenkit kiirtottak a Szlovén klánból. Ez a hír elszomorított. Egyre jobban hiányoztak Esmeék. Már két éve, hogy eljöttem. Nem bírom tovább, nem tudok tovább élni nélkülük. Elegem van ebből az életből, nem akarok többet embert ölni. Ismét követni fogom Carlisle elvét. Fél évig még magányosan éltem, de ismét állatokra vadásztam.

Féltem visszatérni, rettegtem mi lesz, ha többé nem akarnak látni, abba belehalnék. Elhatároztam, hogy visszamegyek, keresni kezdtem őket, először ott, ahol éltünk. Reméltem, még nem költöztek el. Félek, már épp a régi házunknál járok, az ajtó kicsapódott, és Esme vetődött a nyakamba, és könnyek nélkül zokogott, és én is vele együtt zokogtam, hiába vagyok férfi, de nekem is fájt, hogy elhagytam őket. Hallottam Carlisle boldog gondolatait, Esme gondolataiban is csak boldogságot véltem felfedezni. Nem értettem, miért nem utáltak meg engem. Egy szörnyeteg vagyok, aki fájdalmat okozott nekik, és ők mégis megölelnek.

– Edward, fiam, hát visszajöttél hozzánk. Alig hiszem el.
– Visszajöttem, anya, ne haragudj rám, nem akartam fájdalmat okozni. Egy szörnyeteg vagyok, annyira sajnálom.
– Nem vagy szörnyeteg, fiam – szólalt meg Carlisle hangjában tele boldogsággal.
– Apa, sajnálom.
– Semmi baj, fiam, gyere ide, ölelj meg, örülök, hogy visszatértél hozzánk.
– Képesek vagytok visszafogadni azok után, hogy itt hagytalak benneteket, és fájdalmat okoztam nektek?
– Igen, fiam, hisz tudjuk, hogy megbántad, és örülünk, hogy visszatértél hozzánk. Hiányoztál, és jó újra így együtt lenni, mi így vagyunk egy család – mondta Esme.
– Annyira hiányoztatok nekem. Nem akarok soha többé embert ölni, borzasztó volt, de voltak érdekes pillanataim.
– Gyere be, és mesélj nekünk – mondta Carlisle kíváncsi hangon.

Rengeteg dolgot meséltem. Merre jártam. Mit is tettem. Hogy mi történt az ismerőseimmel, Carlisle szerint szerencsém volt, hogy eljöttem, mert valószínű, hogy elvittek volna Aróhoz, ha megtudták volna a képességem. Sokáig elbeszélgettük az időt, jó két napig meséltem. Voltak pillanatok, mikor apa elszörnyedve nézett, és meg tudtam érteni. Esme boldog volt, hogy visszakapta második fiát, vagyis engem. És én boldog voltam, mert én is visszakaptam őket.

Esme szemszöge:

Ma megyünk, az árvaházba, kicsit félek, hogy mi is lesz, hogy is fogok reagálni a gyerekekre.
Mindent megvettünk tegnap, sikeresen megrendeltem a gyerekeknek a tortát, biztosan nagyon fognak neki örülni. Egy éve nem jártam náluk. Mert Edward nélkül, összetört vagyok. De remélem, a gyerekek ezt a tény feledtetik velem, vagy talán jobban felszakítják a sebet, nem tudom igazán. De örülni fogok a boldog arcoknak, amiket látni fogok. Az sütemények időben meg voltak, már az árvaház előtt állunk Carlisle-lal.

– Szívem, nem muszáj bemennünk.
– De, be kell. Menni fog.
– De ha nem bírod, csak szólj és elmegyünk.
– Úgy lesz, ne aggódj. Én érted aggódom neked menni fog?
– Persze kedvesem, erős vagyok, higgy bennem.
– Hiszek.
– Hát akkor, menjünk.
– Rendben.

Amint beléptünk elénk lépett az árvaháznak igazgatója.
– Jó reggelt, Esme.
– Jó reggelt, Izolda.
– Régen járt erre.
– Igen, és nagyon sajnálom.
– Semmi gond, örülünk, hogy eljöttél hozzánk ismét.
– Szívesen jöttem. Izolda, be szeretném mutatni a vőlegényem Dr. Carlisle Cullen-t.
– Jó reggelt, Mr. Cullen.
– Jaj, szólítson csak Carlisle-nak.
– Hát akkor örvendek, Carlisle. Te pedig szólíts csak nyugodtan Izoldának.
– Rendben, Izolda. Én is örvendek, hogy megismertelek.
– Gyertek beljebb, Esme, a gyereke nagyon várnak téged.
– Esme, Esme, de jó, hogy itt vagy – futott hozzám legkedvesebb barátom Herold. Herold még csak 9 éves, de eszes, mint egy felnőtt.
– Szia, Herold. Hogy vagy ma?
– Köszönöm jól. Ki ez az úriember melletted?
– Ő Carlisle, a vőlegényem.
– Örvendek, uram.
– Én is örvendek, Herold – mondta kedvesem szeretet teljes hangon.

Mindenki nagyon örült az édességnek, és a gyümölcsöknek. Jó volt a gyerekkel lenni. Herold, és kedvesem, nagyon összebarátkoztak, megígértette kedvesemmel, hogy legközelebb is jön. Mikor hazaértünk csak egymás karjaiban voltunk, és gondolkoztunk, szerintem mindketten Edwardon.

Már két éve, hogy elment tőlünk, de én nem adom fel a reményt, tudom, hogy vissza fog hozzánk térni, ez olyan anyai megérzés. És bízom ebben az érzésben. Carlisle azt mondta, hamarosan el kell költöznünk, de ezt nem engedem meg addig neki, míg vissza nem tér a fiunk. Kedvesem, azt mondta, várunk még félévet, és ha nem tér vissza, akkor költözünk. Fájó szívvel, de beleegyeztem, minden nap imádkozom Istenhez, hogy visszahozza hozzánk Edwardot, remélem, még engem is meghallgat Isten. Habár, vámpír vagyok, egy ördögi lény, de remélem, azért Isten lesz olyan kegyes, és elnézi ezt a kis apróságot. Igyekszem mindig a jó utat követni. Teltek a hetek, és én egyre jobban féltem, de éreztem visszajön.

Eltelt fél év, olyan gyorsan elszállt a számomra. Carlisle bejelentette, elköltözünk. Éppen pakoltam, összeszorult szívvel, mikor megéreztem egy ismerős illatot. Edward, futott át az agyamon. Nem gondolkoztam, tudtam, hazatért a fiam, kivágódtam az ajtón, és a nyakába ugrottam, és összepuszilgattam, ezután könnyek nélkül zokogtam, miközben jó szorosan öleltem őt. Soha nem akartam elereszteni, határtalanul boldog voltam, hogy visszatért.

– Edward, fiam, hát visszajöttél hozzánk. Alig hiszem el. – mondtam még mindig síros hangon.
– Visszajöttem, anya, ne haragudj rám, nem akartam fájdalmat okozni. Egy szörnyeteg vagyok, annyira sajnálom. – mondta fájdalmasan, és elgyötörten.
– Nem vagy szörnyeteg, fiam – szólalt meg Carlisle, hangjában tele boldogsággal.
– Apa, sajnálom. – mondta lehajtott fejjel kedvesemnek.
– Semmi baj, fiam, gyere ide, ölelj meg, örülök, hogy visszatértél hozzánk.
– Képesek vagytok visszafogadni azok után, hogy itt hagytalak benneteket, és fájdalmat okoztam nektek? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Igen, fiam, hisz tudjuk, hogy megbántad, és örülünk, hogy visszatértél hozzánk. Hiányoztál, és jó újra így együtt lenni, mi így vagyunk egy család – mondtam neki már tele boldogsággal a hangomban.
– Annyira hiányoztatok nekem. Nem akarok soha többé embert ölni, borzasztó volt, de voltak érdekes pillanataim.
– Gyere be és mesélj nekünk. – mondta Carlisle kíváncsi hangon.

Rengeteget mesélt nekünk, de nekem semmi más nem számított, csak az, hogy visszatért hozzánk ezzel a világ legboldogabb vámpírja lettem. És hálát adok Istennek, hogy meghallgatta az imái, amiket intéztem felé. Már boldog anyuka vagyok, aki visszakapta elveszetnek hitt gyermekét.

Carlisle Cullen élete 29.fejezet

Jó olvasást kívánok! :) Kérek szépen komikat! :D

Az első gyilkosság
Carlisle szemszöge:

Elment, és talán vissza se tér hozzánk. Ez fájt a legjobban, hiszen nem is hagyta, hogy megmondjam neki, hogy mindig a fiam marad, és bármikor visszatérhet hozzánk. Utána kéne mennem, de nem hagyhatom itt kedvesem, és amúgy is, Edward nagyon gyors, utol se érném, már rég messze jár, de meg kell próbálnom őt visszahozni.

– Drágám, utána kell mennem.
– Carlisle, hagyd őt. Mennie kell, vissza fog hozzánk térni.
– De te nem szeretnéd, hogy visszajöjjön?
– Mindennél jobban szeretném, de tudom, érzem, egy napon vissza fog hozzánk térni, csak légy türelemmel – mondta sírós hangján kedvesem.
– Jól van, szívem, bízok a megérzésedben. A fiúnk vissza fog jönni hozzánk.
– Igen, csak időre van szüksége.

Igaza van szerelmemnek, a fiúnknak időre, és tapasztalatokra van szüksége. Fáj, hogy elhagyott, szinte érzem a mellkasomban a fájdalmat, a fiam hiányát. Ahogy elterveztem, sok időt töltöttem kedvesemmel az elején. De később, a munkába temetkeztem. Volt, mikor hazavittem a munkám. Egyik vadászatom alkalmán, egyedül mentem, és végre tombolhattam, kiengedtem a gőzt, a fájdalmat. Több fa bánta fiam hiányát. Ezek után a földre rogytam, és zokogtam. Tudom nem férfias, de iszonyatosan kínzott Edward hiánya. Zokogtam, akár egy kisgyerek, akitől elvették a játékát, üvöltöttem. De nem enyhült a fájdalom. Sajnos később vettem észre, hogy kedvesem utánam jött, ezt nem lett volna szabad látnia, előtte erősnek kell lennem.
Ő egyszerűen odajött hozzám, és átölelt, és így zokogtunk most már ketten.

– Sajnálom, drágám, ezt nem kellet volna látnod.
– Semmi baj, neked is fáj, ideje volt, hogy kiadd magadból.
– Már fél éve elment, nem bírom, nagyon fáj. Próbáltam miattad erősnek lenni, és nem elszomorítani téged.
– Miattam nem kell erősnek látszanod. Hisz te teremtetted Edwardot, és fiadként nevelted, és én is úgy szeretem, mintha a fiam lenne, tudom, hogy mit érzel. Sose titkold az érzelmeid előttem. Azért vagyok, hogy segítsek neked. Ezért vagyunk egy pár, hogy egymást támogassuk.
– Igazad van, édesem. Szeretlek. – majd megcsókoltam őt.
– Én is szeretlek.

Már lassan egy éve, hogy elment tőlünk, gondoltam kedvesemmel elmehetnénk az árvaházba, régen járt ott, majdnem pontosan egy éve nem járt ott. Talán jót tenne neki a gyerekek közelsége. Vagy talán ezzel a döntésemmel teszem még boldogtalanabbá, nem tudom, de meg kell próbálnom. Valamivel csak sikerül kedvesem állapotát jobbá tenni, ha csak egy kicsivel is.
– Szívem, mi lenne, ha holnap ellátogatnánk az árvaházba a gyerekekhez?
– Jó ötlet, olyan rég láttam őket.
– Bizony, régen.
– Akkor megyek is, venni kell néhány dolgot a gyerekeknek.
– Veled menjek, drágám?
– Ha szeretnél. Ha nem zavarna, hogy velem kéne jönnöd.
– Ne beszélj butaságokat, szívesen elmegyek veled vásárolni.
– Jól van, öt perc és jövök, aztán indulhatunk.
– Rendben, életem.

Kedvesem tényleg öt perc alatt elkészült, kézen fogva léptünk ki a házunkból. Egy darabig futva mentünk. Aztán lelassítottunk, és tovább sétáltunk, így hamarabb beértünk a városba. Kedvesem azonnal megrohamozta a gyümölcsárust. Vett a gyermekeknek almát, narancsot, barackot, és szilvát is bőven. Ezután kedvesemmel betértünk egy cukrászdába, ahol Esme rendelt hat tortát. Hozzá rendelt még törökmézet is. Esme mondta, hogy a lányok az árvaházban nagyon szeretik a törökmézet. Abból is rendelt néhányat. Majd utunk a húsáruhoz vezetett, több kiló húst vettünk. Én boldogan költöttem a pénzt kedvesemre, ráadásul az árváknak megy, akik megérdemlik a törődést. Szép lassan mindent összegyűjtöttünk, vagyis kedvesem vásárolt meg mindent, amit kellett, ez a vásárló túra kicsit elterelte a gondolataim. De miután hazaértünk felötlött bennem a kérdés, mit csinálhat most Edward?

Edward szemszöge:

Elhagytam őket, akik szeretnek, akik megbíztak bennem, mekkora egy szörnyeteg vagyok. Fájdalmat okoztam, szegény Esme, hisz anyám helyett, anyám volt, és Carlisle annyira szeretett, és támogatott, és büszke volt rám. De tudnom kell, milyen ez az élet. Tanulnom kell a saját hibáimból. Ma este fogok először emberre vadászni, milyen kegyetlen szó ez, vadászni. De már kezdek éhes lenni. Egy sötét sikátor felé mentem, gondoltam ott senki nem lát meg, és nem lesz gondom. Hamar meghallottam egy fickó mocskos gondolatait, egy fiatal kislányt készült megerőszakolni. Ezt nem hagyhatom, a kislánynak nem mehet tönkre az élete, hisz még előtte áll az élet. Gyorsan futottam, meg kell ezt akadályoznom, már hallottam a lány könyörgő hangját. Már a férfi háta mögött álltam, és rászóltam a férfira.
– Mit csinál itt, jó ember?
– Takarodj innen, fiam, mert megbánod.
– Ezt nem hinném, inkább neked kéne félned.
– Egy ilyen taknyos kölyök nekem ne beszéljen.
– Kislány, menj innen, szaladj haza, a bácsit bízd rám, és többet ne sétálj ilyenkor sikátorokban.
– Jó – mondta remegve majd elfutott.

Megvártam, míg elég messze ért, és már csak egészen halkan hallottam a gondolatait. Majd rámorogtam a férfira. Hallottam, hogy szíve felgyorsul, éljen, az adrenalin miatt jobb lesz a vére. Azonnal belemélyesztettem fogaim a nyaki artériába, és szívtam az éltető nedűt. Isteni íze volt, sokkal jobb, mint az állati vér. Miután végeztem a férfival, a tetemét elégettem az erdőben. Megfogadtam, ezek után csak rossz emberek vérét iszom. Jó volt engedni kicsit az ösztöneimnek, de mégis bűntudatom volt. Hisz fogadott apám nem ezt tanította nekem. Minden egyes gyilkosság után Carlisle, és Esme jut eszembe. De az vigasztalt, hogy kicsit igazságot szolgáltatok, hisz bűncselekményeket akadályozok meg. De bűncselekményt is követek el, hiszen gyilkolok. Néha, mikor megéhezem, állatot ölök. Igen, állatot ölök, mert nincs mindig szívem embert ölni, bár milyen jó is az embervér. Nem sokáig bírom ezt. Keresni kéne egy társat, akivel együtt vadászhatok. Hogy legyen kivel beszélnem. Mert ebbe a magányba beleörülök. Már lassan egy éve elhagytam fogadott szüleim. Egy év magány. Lehet, kevésnek kellene tűnnie. De én úgy érzem, hogy legalább száz év. Elkezdtem hát járni a világot egy beszélgető társért. Na meg persze, legalább más országokban, városokban, falvakban tehettem igazságot.

Carlisle Cullen élete 28. fejezet

Kívánok jó olvasást a fejihez!! :)AZ előző részhez komizóknak ajánlom a fejit!! :D
Most is szépen kérem a komit! :) és remélem figyelembe veszítek hogy 00:15 perckor raktam fel :) na de jó olvasást :)

Edward elhagyja a családot

Carlisle szemszöge:

– Esme, hozzám jössz felségül? – persze illedelmesen fél térdre ereszkedtem.
– Igen – sikkantotta, és a nyakamba ugrott.

Kivettem a csokorból a gyűrűt, és ráhúztam kedvesem ujjára. Szerelmem szemei csillogtak a boldogságtól, fiúnk gratulált, és láttam, hogy is örül a boldogságunknak, de mégis láttam a szemében a fájdalmat. Talán magányos, futott át az agyamon.

– Semmi bajom, apa, nem vagyok magányos. – próbált nyugtatgatni. De én átláttam rajta.

– Ahogy gondolod, fiam. Csak aggódóm, aggódunk érted. Nehéz lehet neked egyedül.

– Már megszoktam az egyedüllétet, és jó ez így nekem. És ha arról van szó, a szerelem biztos, majd megtalál idővel, én türelmesen kivárom, ne izguljatok értem annyit.

– A szüleid vagyunk, ha nem is vérszerintiek, de szeretünk, és féltünk, ez ellen nem tehetsz semmit sem.

– Tudom, és nem is szeretnék. Én is szeretlek, titeket. – mondta mosolyogva. Majd megölelt minket. - És, mikor lesz az esküvő?

– Hát, én nem tudom. Szívem, mikor szeretnéd megtartani?

– Hát, úgy egy éven belül. Ha az megfelel? – kérdezte boldogan kedvesem.

– Persze, hogy megfelel. Nem sietünk sehová.

– Ez így igaz. Egyetértek apával. Na, de én megyek fel a szobámba, holnap dolgozat földrajzból, és történelemből átolvasom, nehogy valamire rosszul emlékezzek.

– Jól van fiam - válaszoltuk egyszerre Esmével, és összemosolyogtunk. Edward nevetve ment fel az emeletre.

Teljesen össze vagyunk hangolódva Esmével. Talán ezalatt a pár év alatt teljesen átvettük egymás gondolatait. Rájöttem, ő a tökéletes lelki társ. Már, ha egyáltalán van lelkem. A gondolataim állandóan csak körülötte forognak, kivéve persze akkor, mikor gyógyítok. De amint akad, egy kis szünetem, rögtön ő jut az eszembe. Már kezdem túlságosan is azt érezni, hogy ez a szerelem, amit kedvesem iránt érzek beteges. Már kicsit kevesebbet túlórázom, mind ezt azért, hogy több időt töltsek kedvesemmel. Persze Edward is fontos nekem, hiszen a fiamként szeretem. Kezd lelkiismeret-furdalásom lenni, mert mostanában kicsit elhanyagoltam. Remélem, ezt fiam nem veszi zokon, látom már egy ideje, hogy valami nyomja a szívét. Beszélnem kell vele a napokban, ez biztos, nem bírom elviselni, hogy valami foglalkoztatja, és ez őt aggasztja. Rá van írva minden az arcára.
4 hónap múlva:

Edward szemszöge:

Kezd lelkiismeret-furdalásom lenni, mert mostanában kicsit elhanyagoltam. Remélem, ezt fiam nem veszi zokon, látom már egy ideje, hogy valami nyomja a szívét. Beszélnem kell vele a napokban, ez biztos, nem bírom elviselni, hogy valami foglalkoztatja, és ez őt aggasztja. Rá van írva minden az arcára – hallottam meg apám gondolatait.

Igaza van, valami nyomja a szívemet egy ideje. Mégpedig az, hogy lehet, hogy nekem nem is itt kéne lennem. Kezdek meginogni abban, hogy szabályos ez az életforma, amit követünk, amit követek. Carlisle azt mondja van másik lehetőség, amit a többi vámpír követ, mi vagyunk a különcök. A többi vámpír mind embervéren él. Lehet nekem is azt az utat kéne járnom, hisz attól még, hogy Carlisle és Esme nem öltek embert, nem tudhatják melyik is az igazi élet. Követnek egy életformát, miközben a másikat nem is ismerik. Lehet a másik mód jobb, és az természetesebb is, hiszen mi szörnyek vagyunk. A pokol teremtményei. Na, jó Carlisle és Esme nem szörnyetegek, de én az vagyok, egy lelketlen szörny, egy átkozott gyilkos. Hiába állatot ölök. Ezt meg kell beszélnem apámmal. Remélem, minél előbb megejtjük ezt a beszélgetést. Nem élhetek tudatlanul, ha van másik mód, én meg akarom tapasztalni. Amint ezt végiggondoltam meghallottam fogadott apám gondolatait.

– Gyere be – szóltam ki.
– Hello, fiam. Látom, valami nyomja a szíved. Elmeséled nekem?
– Már igazság szerint vártam, mikor szeretnél velem beszélni.
– Most itt vagyok, hallgatlak.
– Kétségeim vannak.
– Mi felől?
– Az életmódunkkal kapcsolatban.
– Mondd, csak fiam hallgatlak.
– Honnan tudod, hogy ez a jó mód? Próbáltál már embervéren élni?
– Figyelj, fiam, én nem tudhatom, hogy ez jó életmód e. de tudom, hogy nem akarok embert ölni, én segíteni akarok az embereken. Eddig sokan mondták, hogy az embervér jobb. Sosem próbáltam, de nem is fogom.
– De én így, hogy döntsem el, hogy jó ez, amit teszek? – kérdeztem feszülten.
– Tudod, hogy én nem akadályozom meg azt, hogy ha akarsz, elmehetsz akármennyire is fáj. Ha te a másik életmódot választod, nem szólhatok bele. Ezt neked kell érezned. Ez a te döntésed, Edward. Helyetted nem dönthetek.
– Köszönöm, apa, hogy meghallgattál.
– Szívesen, máskor is, ha bármi van, szólj, és ha tudok, segítek neked, ezt neked is tudnod kell.
– Tudom, és kösz.
– Akkor én most mentem.
– Jól van - azzal megfordult és kiment a szobámból.

Igazán sokat segített ez a beszélgetés, ha rövid volt, akkor is. Igaza van, ez az én döntésem. Ő nem tudhatja mi a jó nekem. Ez a beszélgetés lényegre törő volt. Azt mondta, bármennyire is fájni fog, ő elenged, és élhetek másik életet. Na ez az, fájdalmat fogok okozni, ha elmegyek, de úgy érzem, el kell mennem. De nem lehetek olyan önző, hogy egy szó nélkül lépek le, el kell köszönöm a szüleimtől. Akik már sajnos nem lesznek a szüleim, miután kilépek az ajtón.
Nekem is fájni fog, hogy elmegyek, de tudnom kell, milyen a másik élet, így is, úgy is szörnyeteg vagyok. Már teljesen mindegy, a lelkem már nem létezik, az már a pokol részévé vált. Lementem a nappaliba, ahol Esméék tartózkodtak, összebújva voltak. Nem akartam őket megzavarni. De muszáj lesz elmennem. És miután embert öltem, többet nem térhetek ide vissza, és ez fog a legjobban fájni.

– Esme, Carlisle. – miután megszólítottam őket rám néztek, és tudták döntöttem.
– Mondd, fiam.
– Sajnálom, hogy fájdalmat fogok okozni, de úgy döntöttem elmegyek. Tudnom kell, milyen a másik élet.
– Sajnálom, hogy így döntöttél, de ha menned kell, menj.
– Edward. Nekem nagyon fáj, hogy elmész, elvesztettem egy fiam, és most a másik is elmegy, de megértelek – mondta könnyek nélkül zokogva Esme.
– Sajnálom – mondtam. Majd elviharoztam, nem akartam a fájdalmat az arcukon látni. De ezeket a fájdalmas arcokat, sosem fogom elfelejteni.

Most már biztosan tudom, egy szörnyeteg vagyok. Tönkre tettem két,„ember” boldogságát, és ez fájt a legjobban. De mennem kellett. Bármennyire is fájt ez.

Carlisle szemszöge:

Miután lejöttem Edward szobájából, tudtam, hogy nem fog velünk maradni. Kedvesem hallotta a beszélgetésünk. Nagyon le volt törve. Félt, rettegett, hogy elveszíti második fiát is.
Belül én is ordítottam, hisz, ha elmegy, én is a fiam veszítem el. Kezdtem érezni az űrt, a nem dobogó szívem tájékán. Fájt, éreztem, hogy talán egyszer eljön ez a pillanat, ettől rettegtem mióta átváltoztattam. És tudom, hogy el fog menni. De megértem őt, tudnia kell, hogy milyen is a másik lét, a vámpírok számára a „szabályos táplálkozás”. Hallottam, ahogy emberi tempóban jött le a lépcsőn, fiúnk. Szóval, döntött.

– Esme, Carlisle. – miután megszólított minket ránéztünk kedvesemmel, és tudtuk döntött.
– Mondd, fiam – mondtam már fájdalommal teli hangon.
– Sajnálom, hogy fájdalmat fogok okozni, de úgy döntöttem, elmegyek. Tudnom kell, milyen a másik élet.
– Sajnálom, hogy így döntöttél, de ha menned kell, menj – mondtam. Nem omolhatok össze most, nem, Esmének támogatásra lesz szüksége.
– Edward. Nekem nagyon fáj, hogy elmész, elvesztettem egy fiam, és most a másik is elmegy, de megértelek – mondta könnyek nélkül zokogva Esme.
– Sajnálom – mondta fiúnk is megtörten, majd távozott.

Létezésem legfájdalmasabb napja volt ez. Esme tovább zokogott, könnyek nélkül. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de tartanom kell magam. Kedvesemnek szüksége van rám, jobban, mint máskor. Elhatároztam, kevesebbet fogok dolgozni, egy ideig. És mikor úgy érzem, kedvesemnek jobb, akkor majd a munkába fogok temetkezni. Még csak pár perce lépett ki innen, máris hiányzik. A fájdalom mardosta halott szívem. De nem volt mit tenni. Elment, és talán vissza se tér hozzánk. És ez fájt a legjobban, hiszen nem is hagyta, hogy megmondjam neki, hogy mindig a fiam marad, és bármikor visszatérhet hozzánk