Carlisle Cullen élete 38. fejezet

íme a friss :) Jó olvasást hozzá lehetek olyan pimasz, hogy komit kérhetnék?? tudom nem érdemlem meg, de jól esne és szeretném tudni mi a véleményetek :) Üdv: Solya

38. fejezet

Rosalie szemszöge:

-          Hazamegyek, és mindent elmesélek édesanyámnak, és édesapámnak, hogy tudják, mekkora egy szemét disznóhoz akartak hozzáadni – mondtam és már elindultam, mikor mind a hárman egyszerre fogták meg a karomat.
 - Nem lehet, Rosalie, most még nem tudod kontrollálni a szomjadat, és valószínűleg mind a két szülődet megölnéd – mondta Carlisle.
- Nem lennék rá képes – visítottam.
- De képes lennél, higgy nekünk, legalább Carlisle-nak - kérlelt Edward.
 - Gyere el hozzánk, mindent megbeszélünk – nézett rám Esme könyörgőn.
 - Rendben van, menjünk – egyeztem bele, majd elindultunk vissza a Cullen házhoz.

Képtelen voltam felfogni, amiket mondtak, és igazuk volt, mert a torkomban ez a tűz csak kissé csillapodott, gyűlölőm azt, ami lettem. Jelen pillanatban képes lennék megölni a szüleim, és talán jobb is, hogy nem megyek vissza, hisz apám csak a pénz miatt akart ahhoz a mocsokhoz hozzáadni, miatta váltam azzá, ami most vagyok, gyűlölöm őt, és ekkor már megfogalmazódott bennem egy szó, bosszú, bosszút állok rajtuk, szép sorjában, és Royce hagyom utoljára.

-          Rosalie, én ezt nem tanácsolnám, akármennyire is fáj, gondold meg jól – szólalt meg Edward. El is felejtettem, hogy tud a gondolataimban olvasni.

-          Örülnék, ha gyorsan kiszállnál a gondolataimból – szóltam rá ellentmondást nem tűrve.

-          Bocsánat, nem tehetek róla, de a gondolataid üvöltöttek felém, hogy úgy mondjam, túl hangosan gondolkodsz – szemén tényleg csak az látszódott, hogy nagyon sajnálja.

-          Jó megbocsátok, majd visszafogom magam, ígérem – majd gyorsan beviharoztam a házba Esme-ék után.

Írói szemszög:

A nappaliban olyan hangosan lehetett hallani az óra kattogását, hogy ez Rose fülei számára olyan volt akár egy bomba időzítőjének kattogása, igen egy bombáé, hiszen ez hamarosan robbanni fog. Esme szemei követték újdonsült gyermekét, boldog volt, mégis ideges, hisz ez a lány nem boldog, és borzalmakat élt át, tudja milyen fájdalmas, hiszen ő maga is átélte. A levegő fagyos volt. Carlisle vette át a szót.

-          Rosalie, kérlek, hidd el, a szüleid meglátogatása veszélyes lenne, még újszülött vagy.

-          Mégis mit jelent az, hogy újszülött? – kérdezte érdeklődve Rosalie.  

-          Ebben a korszakodban vagy a legerősebb, hiszen az emberi vér még a sejtjeid, a vénáid között van. Ilyenkor a legnehezebb visszafogni az ölés utáni vágyat.

-          Ez mindig így lesz? – kérdezte kétségbe esetten Rosalie.

-          Idővel könnyebb lesz, napokat, akár heteket bírsz majd ki egy–egy vadászat után – mondta megnyugtatóan Esme.

-          Ez borzasztó – mondta sírós hangon Rose, majd arcát a kezeibe temette.

Sírni szeretett volna, üvölteni, Royce örökre tönkretette őt. Várta a sós könnyeket, de azok nem folytak végig az arcán.

-          Miért nem tudok sírni? – hangja feldúlt volt.

Mély sóhaj törte meg a pár másodperces csendet, Esme volt, az arcán fájdalom tükröződött.

Edward kimenekült a házból, Carlisle fogadott gyermekével tartott, mélyen az erdő sűrűjébe mentek. Mindketten úgy érezték, ezt a két nőnek kell megbeszélnie.  Miután a férfiak távoztak Esme keserves hangon megszólalt.

-          Rosalie, légy erős, mert amit most mondani fogok, nem fog tetszeni. Azért nincsenek könnyeid, mert megálltál a fejlődésben, a szervezeted megragadt az időben, amiben most vagy, a tested nem változik többé, mivel nem változik a testünk, gyermeked sem lehet, akárcsak nekem.

Kellett egy kis idő mire a szőke lány felfogta, mit is mondott neki az előbb a vele szemben ülő, kedves arcú, Mrs. Cullen. Nem lehet gyermeke, teste nem változik, örökké 19 évesnek fog kinézni. Nem fog idős, öregasszonyként az unokái köreiben, a gyermekeivel arról beszélgetni, milyen szépen fejlődnek a gyermekeik, milyen okosak, ügyesek, szorgalmasak. Most már zokogott, ölelő karok zárták körbe, könnyek nélkül zokogott ezúttal. Felordított, majd kitörte a bejárati ajtót. Gondolatai között csak a bosszú szó járt, tervezgette, hogyan is öli meg azt az öt férfit, akik ilyen kegyetlen módon a vámpírságba taszították. Csak futott, majd beleütközött két izmos karba, felnézett, és Carlisle-t pillantotta meg.

-          Megölöm az összeset, rohadt gyilkosok, elvettek tőlem mindent, az egész életemet – zokogta.

Rosalie szemszöge:

Miután Esme közölte, hogy a testem nem változik, hogy örökké 19 évesnek fogok kinézni, és nem lehet gyermekem, és többé már sírni sem tudok, elfogott az örült düh, mégpedig azért, hogy ölhessek embereket, nem, nem is embereket, ezek állatok, de még azok is különbek. Meg fogom ölni a gyilkosaim, egyesével, Rocye King-et hagyom utoljára, had tudja meg, hogy élek, és hogy érte is el fogok menni kis idővel. Kitéptem a bejárati ajtót a helyéről, majd az erdőbe vetettem magam, csak futottam, és tervezgettem, hogyan is fogok bosszút állni, de egyszer csak két izmos kar köré keveredtem, felnéztem, és Carlisle-t pillantottam meg.

-          Megölöm az összeset, rohadt gyilkosok, elvettek tőlem mindent, az egész életemet – zokogtam.

-          Rosalie, ez nem olyan jó ötlet - szólalt meg Edward.

-          Igen, nem olyan jó, hát nézd meg mit tettek velem – majd elkezdtem arra az éjszakára gondolni, már amennyire emlékszem rá. Edward egy pillanatra megremegett arra a gondolatomra, hogy megütöttek, majd mikor azt hitték meghaltam, ott hagytak a hideg aszfalton. Ebben a pillanatban Edward Cullen felmorgott velem együtt.

-          A gazemberek - üvöltötte, az egész erdő beleremegett a hangjába. - De akkor sem teheted, azzal, hogy a tested eltűnt, és Carlisle nem ment be dolgozni, míg téged kerestek, gyanússá váltunk, minél előbb el kell költöznünk.

-          Ha már költöznötök kell, költözettek, én itt maradok, és bosszút állok – ordítottam.

-          Te is velünk jössz, legalábbis úgy reméljük – szólalt meg reménykedve Carlisle.

-          Ha azt akarjátok, hogy veletek menjek, rendben van, de előbb megölöm őket, ha tetszik ha nem – csak úgy fortyogott bennem a düh.

-          Menjünk vissza Esmehéz, kérlek, legalább vele is beszéljük meg.

-          Nem szükséges visszajönnötök, itt vagyok, ha ez minden vágyad, hogy megöld őket, tedd azt, csak ne bánd meg – olyan lágyan mondta ezt, ez a bájos nő, hogy még a hó is olvadni kezdett a hangjától.

-          Soha, de soha nem fogom megbánni, Esme, én a poklot éltem át, csak azt kapják meg, amit megérdemelnek.   

-          Rendben van, amint végeztél a bosszúddal, elmegyünk innen – mondta Esme, majd szorosan átölelt, akárcsak édesanyám, mikor nem éreztem jól magam.

-          Menjünk vissza a házba, és ott mindent, alaposan átbeszélünk – egyszerre hagyta el az a mondat Edward, és Carlisle száját.

Útközben csak terveztem a gyilkosságok hadát. De egy tényben teljesen biztos vagyok, a vérüket nem veszem, nem akarom, hogy ilyen mocsadék vére a szervezetembe kerüljön, ha tudnék hányni, valószínűleg már kijönne belőlem az utolsó étel, amit ettem. Gyorsan lezajlott a beszélgetés, Esme támogatott, habár nem örült neki, Edward teljesen elítélte, de meg is értette a dühöm, Carlisle rám bízta a döntést, tehát szabad a pálya. Eljött az első gyilkosság estélye, vad vigyor szaladt végig az arcomon, Edward állított meg a lépcső aljánál, majd megszólított.

-          Rosalie, teljesen biztos, hogy ezt akarod tenni? Még nem késő meggondolni ezt az egészet – hangjából féltés áradt.

-          Igen, Edward, teljesen biztos vagyok, sajnálom – majd szemébe néztem, és kiviharzottam a házból.