Carlisle Cullen élete - 22. fejezet

Sziasztok! Itt a várva várt feji! Bocsánat a késésért. Jó olvasást a folytatáshoz! A komiknak nagyon örülnék! :) Puszi, Solya

A sikeres vadászat és különös érzelemnyilvánítás Carlisle részéről


Esme szemszöge:

– Dehogynem, csak hallgass az ösztöneidre, és menni fog.
Nem gondolkodtam, agyamat ellepte a köd.
És megindultam arra, amerre áldozatom szívverését hallottam.

Csak rohantam, és rohantam. Már készültem rávetni magam az áldozatra, de megálltam. Láttam, hogy Carlisle-ék követnek. Kérdő tekintettel rá néztem, és ő biztatásul bólintott. Tovább futottam, és akkor már rávetettem magam az áldozatomra, ami egy szarvas volt. Élvezettel szívtam éltető nedűjét, arra gondoltam, most már az ő éltető ereje az én éltető erőm. Csak így van esélyem arra, hogy jobb legyek, és ne egy közönséges gyilkos. Vagy ha gyilkos is vagyok, akkor is legalább nem egy ártatlan ember életét ontom ki. Bár hiszek abban, hogy állatnak és embernek is van lelke, hiszen lehet, a nélkül nem is élnék, jelen esetben mi létezünk. A mi lelkünk kapott egy második esélyt az életre, hát ha ezt jobban csináljuk. Az égieknek terveik vannak velünk, vámpírokkal, ezt szentül hiszem. Eleinte nehezen dolgoztam fel, hogy vámpír vagyok, de rá jöttem ezt a sors akarta így. Úgy érzem, most leszek csak igazán boldog, a jövő sok szépet fog még hozni nekem, és az új családomnak.


Carlisle szemszöge:

Esme megindult az első vadászatára. Már láttam rajta, hogy elérkezett nála a vörös köd. De visszanézett rám, és aggódást véltem felfedni a szemeiben. Bólintottam, hogy csinálja csak, jól csinálja. Mintha csak erre várt volna, már le is terítette első áldozatát, egy szarvast. Olyan kecsesen mozgott, mint valami angyal, egy csoda, szinte már kiestek a szemeim olyannyira néztem őt. Ő egy tökéletes, szeretnivaló nő. Fiam kérdő tekintetekkel nézett rám. Gondolatban üzentem neki: „Bocsáss meg, fiam, kicsit elragadtattam magam”.

– Semmi gond, apa, de ha így folytatod a végén én is szerelmes leszek belé. Lehet, le is csapom a kezedről, ha nem vigyázol. – mondta, és nevetésben tört ki.
– Na de, fiam, képes lennél rá? - kérdeztem tőle meghökkenve.
– Tudod, hogy csak vicceltem.
– Tudom, fiam.

Tovább néztem Esme csodás alakját. Szép lassan, emberi tempóban sétált oda hozzánk.
– vadásznál még? – kérdeztem kedves, elbűvölt hangon.
– Hát már jobb, de ha nem bánjátok, biztosra mennék.
– Persze, nem menj csak - válaszolta fiam.

Már a harmadik szarvasát fogyasztotta, és én még mindig a kecsességén ámuldozom. Teljes áhítattal figyeltem őt. Rám nézett, és zavarában lesütötte a szemét. O a fene, nagyon megbámultam, biztos megijedt. Sőt inkább zavarba hoztam, de hát olyan gyönyörű. Ő megérdemli egy epekedő férfi tekintetét. Hazafelé tartottunk fiammal, és természetesen az angyallal, akit mellénk rendelt valamilyen erő. A fiam, nagyon gyors volt, ő már jóval előrébb járt, mint mi, de én ezt egy csöppet sem bántam. Rá akarom bírni ezt a kedves teremtményt, hogy ha emlékszik a múltjára mesélje el nekem. Biztos jó élete volt.

Esme szemszöge:

Miután végeztem a vadászattal visszafordultam Carlisle-hoz, és Edwardhoz. Edward csak bátorítóan rám mosolygott, de Carlisle más volt. Megigézve figyelt engem, ami megijesztett. Nem sok férfi nézett rám eddig még így, de férjem, aki egy durva, és kegyetlen ember volt is megbámult néha. Carlisle tekintete, persze egészen más volt, sokkal lágyabb, és őszinte, de nekem, mégis eszembe jutatta a múltamat. Idegesen sütöttem le a szemeimet, mert nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy zavar, hogy néz. Nem akarom megbántani, és nem is esik igazán rosszul. Sőt, inkább hízelgő. Igazság szerint furcsa érzések kavarogtak bennem. Egyrészt nem akartam, hogy férfi még egyszer az életben felfigyeljen rám, de egy részem azt súgta, hogy Carlisle-lal kapcsolatban, mégis csak akarom, hogy érezzen irántam valamit, már ha ez egyáltalán ilyen múlttal lehetséges.

Hazafelé indultunk, Edward előre ment, nagyon gyors, még engem is leelőz, pedig én még csak most lettem vámpír. Carlisle-lal szép csendben futottunk, sokszor egymásra néztünk. Gyakran zavarba hozott, hogy néz. Hamar hazaértünk, én leültem a kanapéra, és láttam Carlisle szemében, hogy kíváncsi valamire.

– Esme, nem lenne gond, ha kérdeznék a múltadról? Emlékszel még rá, mi történt veled a múltban?
– Sajnos emlékszem, mindenre. Nem szívesen mesélek róla, de megérdemlitek, hogy mindent tudjatok rólam, ha már a családotok tagja leszek.
– Ha nem akarsz, nem muszáj megértjük.
– Nem, mesélni szeretnék.
– Jól van, kíváncsian hallgatunk.

Miután veled találkoztam minden megváltozott. Boldog voltam. Jól teltek az évek. 6 évre rá férjhez mentem, Charles Evensonhoz. Habár az érzéseim közömbösek voltak iránta, hozzá mentem. Hamar rájöttem, hogy hiba volt hozzá mennem. Charles a világ felé a jó férjet mutatta, de otthon másképp viselkedett, gyakran bántalmazott. Az első közös éjszakánkon is megütött. Hónapok teltek így. Édesapámnak említettem, hogy, hogy bánik velem a férjem, de erre csak azt mondta legyek jó feleség, és akkor nem fog jogosan megverni. Aznap este, mikor apám azt mondta, sírtam, szerencsére akkor a férjem megint nem jött haza. Általában ivott a barátaival, és általában más nőkkel volt. Ez fájt nekem. Főleg az, ahogy apám beszélt velem, sosem szeretett igazán, sokkal jobban örült volna annak, ha fiú lettem volna. Édesanyámnak nem akartam említeni, hogy a férjem bántalmaz, hiszen ő azt gondolta boldog vagyok. Meghagytam ebben a hitben. Egyre gyakrabban vert. El kellett mennünk egy bálra, és ő választotta nekem a ruhát, ami engedni látszatta a verés nyomait, ordibált velem és mondta tüntessem el. Sikeresen eltüntettem, púderekkel. Miután hazamentünk a bálról újból megütött, szinte mindig ezt tette, semmi kedvesség nem volt benne Agresszívan nyúlt hozzám, szinte megerőszakolt. Aztán kitört az első világháború, szerencsémre behívták katonának. Volt másfél év nyugodalmam, eközben taníthattam a gyerekeket, ami számomra hatalmas örömet okozott. Aztán Charles 1919-ben hazajött. Újból bántalmazni kezdett, ahogy régen. Aztán valamilyen csoda folytán, teherbe estem. Akkor döntöttem úgy, hogy elmenekülök otthonról. Másodunoka testvéremhez költöztem, ide Milwaukee-ba, hadi özvegynek adtam ki magam, gyorsan beilleszkedtem, és a helyi iskolában tanítottam, a kisgyerekeket. 1921-ben életet adtam a fiamnak, akinek Anthony Carlisle Platt nevet adtam. Születése után, három nappal sajnos, meghalt, és akkor döntöttem, úgy, hogy öngyilkos leszek.
Az emlék hatására felzogoktam, vártam a könnyeket, de nem folytak, helyette csak szúró érzést éreztem a szememben. Carlisle odajött hozzám, és szorosan megölelt. Miközben meséltem, a durva részeknél gyakran felmordult Edwarddal együtt. Aztán mikor körbe néztem már csak Carlisle volt mellettem, és még mindig szorosan ölelt, aztán váratlan dolog történt megpuszilta a fejem búbját. És ennyit súgott a fülembe: „Sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned.”
Furcsa érzés volt, hogy megpuszilta a fejem, de jól esően furcsa.