Carlisle Cullen élete 30.fejezet

Jó olvasást kívánok mindenkinek! :D

Edward visszatérése
Az árvaházban

Edward szemszöge:

Elkezdtem hát járni a világot, egy beszélgető társért. Na meg persze, legalább más országokban, városokban, falvakban tehettem igazságot. Érdekes volt más vámpírokkal találkozni. Mindenki másképp szerezte meg a vért. Például a Szlovén klán, a kórházból lopta az embervért. Ez tetszett, ez az életmód, egy ideig velük voltam. Aztán ott hagytam őket, egy idő után. Aztán hallottam, hogy a Volturi lecsapott rájuk, és mindenkit kiirtottak a Szlovén klánból. Ez a hír elszomorított. Egyre jobban hiányoztak Esmeék. Már két éve, hogy eljöttem. Nem bírom tovább, nem tudok tovább élni nélkülük. Elegem van ebből az életből, nem akarok többet embert ölni. Ismét követni fogom Carlisle elvét. Fél évig még magányosan éltem, de ismét állatokra vadásztam.

Féltem visszatérni, rettegtem mi lesz, ha többé nem akarnak látni, abba belehalnék. Elhatároztam, hogy visszamegyek, keresni kezdtem őket, először ott, ahol éltünk. Reméltem, még nem költöztek el. Félek, már épp a régi házunknál járok, az ajtó kicsapódott, és Esme vetődött a nyakamba, és könnyek nélkül zokogott, és én is vele együtt zokogtam, hiába vagyok férfi, de nekem is fájt, hogy elhagytam őket. Hallottam Carlisle boldog gondolatait, Esme gondolataiban is csak boldogságot véltem felfedezni. Nem értettem, miért nem utáltak meg engem. Egy szörnyeteg vagyok, aki fájdalmat okozott nekik, és ők mégis megölelnek.

– Edward, fiam, hát visszajöttél hozzánk. Alig hiszem el.
– Visszajöttem, anya, ne haragudj rám, nem akartam fájdalmat okozni. Egy szörnyeteg vagyok, annyira sajnálom.
– Nem vagy szörnyeteg, fiam – szólalt meg Carlisle hangjában tele boldogsággal.
– Apa, sajnálom.
– Semmi baj, fiam, gyere ide, ölelj meg, örülök, hogy visszatértél hozzánk.
– Képesek vagytok visszafogadni azok után, hogy itt hagytalak benneteket, és fájdalmat okoztam nektek?
– Igen, fiam, hisz tudjuk, hogy megbántad, és örülünk, hogy visszatértél hozzánk. Hiányoztál, és jó újra így együtt lenni, mi így vagyunk egy család – mondta Esme.
– Annyira hiányoztatok nekem. Nem akarok soha többé embert ölni, borzasztó volt, de voltak érdekes pillanataim.
– Gyere be, és mesélj nekünk – mondta Carlisle kíváncsi hangon.

Rengeteg dolgot meséltem. Merre jártam. Mit is tettem. Hogy mi történt az ismerőseimmel, Carlisle szerint szerencsém volt, hogy eljöttem, mert valószínű, hogy elvittek volna Aróhoz, ha megtudták volna a képességem. Sokáig elbeszélgettük az időt, jó két napig meséltem. Voltak pillanatok, mikor apa elszörnyedve nézett, és meg tudtam érteni. Esme boldog volt, hogy visszakapta második fiát, vagyis engem. És én boldog voltam, mert én is visszakaptam őket.

Esme szemszöge:

Ma megyünk, az árvaházba, kicsit félek, hogy mi is lesz, hogy is fogok reagálni a gyerekekre.
Mindent megvettünk tegnap, sikeresen megrendeltem a gyerekeknek a tortát, biztosan nagyon fognak neki örülni. Egy éve nem jártam náluk. Mert Edward nélkül, összetört vagyok. De remélem, a gyerekek ezt a tény feledtetik velem, vagy talán jobban felszakítják a sebet, nem tudom igazán. De örülni fogok a boldog arcoknak, amiket látni fogok. Az sütemények időben meg voltak, már az árvaház előtt állunk Carlisle-lal.

– Szívem, nem muszáj bemennünk.
– De, be kell. Menni fog.
– De ha nem bírod, csak szólj és elmegyünk.
– Úgy lesz, ne aggódj. Én érted aggódom neked menni fog?
– Persze kedvesem, erős vagyok, higgy bennem.
– Hiszek.
– Hát akkor, menjünk.
– Rendben.

Amint beléptünk elénk lépett az árvaháznak igazgatója.
– Jó reggelt, Esme.
– Jó reggelt, Izolda.
– Régen járt erre.
– Igen, és nagyon sajnálom.
– Semmi gond, örülünk, hogy eljöttél hozzánk ismét.
– Szívesen jöttem. Izolda, be szeretném mutatni a vőlegényem Dr. Carlisle Cullen-t.
– Jó reggelt, Mr. Cullen.
– Jaj, szólítson csak Carlisle-nak.
– Hát akkor örvendek, Carlisle. Te pedig szólíts csak nyugodtan Izoldának.
– Rendben, Izolda. Én is örvendek, hogy megismertelek.
– Gyertek beljebb, Esme, a gyereke nagyon várnak téged.
– Esme, Esme, de jó, hogy itt vagy – futott hozzám legkedvesebb barátom Herold. Herold még csak 9 éves, de eszes, mint egy felnőtt.
– Szia, Herold. Hogy vagy ma?
– Köszönöm jól. Ki ez az úriember melletted?
– Ő Carlisle, a vőlegényem.
– Örvendek, uram.
– Én is örvendek, Herold – mondta kedvesem szeretet teljes hangon.

Mindenki nagyon örült az édességnek, és a gyümölcsöknek. Jó volt a gyerekkel lenni. Herold, és kedvesem, nagyon összebarátkoztak, megígértette kedvesemmel, hogy legközelebb is jön. Mikor hazaértünk csak egymás karjaiban voltunk, és gondolkoztunk, szerintem mindketten Edwardon.

Már két éve, hogy elment tőlünk, de én nem adom fel a reményt, tudom, hogy vissza fog hozzánk térni, ez olyan anyai megérzés. És bízom ebben az érzésben. Carlisle azt mondta, hamarosan el kell költöznünk, de ezt nem engedem meg addig neki, míg vissza nem tér a fiunk. Kedvesem, azt mondta, várunk még félévet, és ha nem tér vissza, akkor költözünk. Fájó szívvel, de beleegyeztem, minden nap imádkozom Istenhez, hogy visszahozza hozzánk Edwardot, remélem, még engem is meghallgat Isten. Habár, vámpír vagyok, egy ördögi lény, de remélem, azért Isten lesz olyan kegyes, és elnézi ezt a kis apróságot. Igyekszem mindig a jó utat követni. Teltek a hetek, és én egyre jobban féltem, de éreztem visszajön.

Eltelt fél év, olyan gyorsan elszállt a számomra. Carlisle bejelentette, elköltözünk. Éppen pakoltam, összeszorult szívvel, mikor megéreztem egy ismerős illatot. Edward, futott át az agyamon. Nem gondolkoztam, tudtam, hazatért a fiam, kivágódtam az ajtón, és a nyakába ugrottam, és összepuszilgattam, ezután könnyek nélkül zokogtam, miközben jó szorosan öleltem őt. Soha nem akartam elereszteni, határtalanul boldog voltam, hogy visszatért.

– Edward, fiam, hát visszajöttél hozzánk. Alig hiszem el. – mondtam még mindig síros hangon.
– Visszajöttem, anya, ne haragudj rám, nem akartam fájdalmat okozni. Egy szörnyeteg vagyok, annyira sajnálom. – mondta fájdalmasan, és elgyötörten.
– Nem vagy szörnyeteg, fiam – szólalt meg Carlisle, hangjában tele boldogsággal.
– Apa, sajnálom. – mondta lehajtott fejjel kedvesemnek.
– Semmi baj, fiam, gyere ide, ölelj meg, örülök, hogy visszatértél hozzánk.
– Képesek vagytok visszafogadni azok után, hogy itt hagytalak benneteket, és fájdalmat okoztam nektek? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Igen, fiam, hisz tudjuk, hogy megbántad, és örülünk, hogy visszatértél hozzánk. Hiányoztál, és jó újra így együtt lenni, mi így vagyunk egy család – mondtam neki már tele boldogsággal a hangomban.
– Annyira hiányoztatok nekem. Nem akarok soha többé embert ölni, borzasztó volt, de voltak érdekes pillanataim.
– Gyere be és mesélj nekünk. – mondta Carlisle kíváncsi hangon.

Rengeteget mesélt nekünk, de nekem semmi más nem számított, csak az, hogy visszatért hozzánk ezzel a világ legboldogabb vámpírja lettem. És hálát adok Istennek, hogy meghallgatta az imái, amiket intéztem felé. Már boldog anyuka vagyok, aki visszakapta elveszetnek hitt gyermekét.