Carlisle Cullen élete 9.fejezet

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!!!
A kilencedik fejezettel kívánok nektek Boldog Karácsonyt!!!!
És ezt a fejezetet külön ajánlom kedves barátnőmnek Drusillának aki rengeteget segít a blogom szerkesztésében! Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz!!





A festmény és egy ember halála


− Carlisle, beszélhetnénk? Vagy, most zavarok?

− Nem zavarsz, gyere be barátom, foglalj helyet.

− Csak nincs valami baj, barátom? - kérdeztem kicsit feszültséggel a hangomban.

− Hát nincs baj, csak hát Aro kéri, hogy jelenj meg, mert valamit akar. Azt nem árulta el, hogy mit szeretne.

− Ó értem, azt hittem valami baj van. Olyan furcsa a hangod, biztos, hogy nincs baj?

− Teljesen biztos, de inkább menjünk, nehogy a mesterem leszedje a fejem.

− Rendben, induljunk.
Fogalmam sincs, mit akarhat, Aro. Talán valami bűnt követtem el? De hisz biztos semmi bűnöm nem volt, arra emlékeznék. Itt valami nagyon nagy baj lesz, de lehet, hogy tévedek.

− Carlisle, Carlisle hahó, figyelj rám, hé, ne hozd rám a frászt. Valami baj van?

− Nem, semmi baj nincs. Csak elgondolkodtam.

− Már vagy öt perce szólongattalak.

− Bocsánat.

− Semmi gond, de ide értünk.

− O, oké.

− Beléptem egy műterem kinézetű szobába. És egy vásznat láttam meg, mögötte pedig egy embert, akinek a kezében ecset és festék volt. Aro kedvesen rám mosolygott, Marcus és Caius is itt volt. Caius végignézett rajtam, láttam az utálatot a szemében. Marcus még mindig tartózkodott tőlem, de legalább ő nem utált.

− Á kedves barátom, üdvözöllek a köreikben. Ő itt Daniel, a festőm. Megkértem, hogy fessen rólunk egy képet remélem nem bánod?

− Természetesen semmi problémám ezzel. És én is rajta lennék a festményen? És miért, ha kérdezhetem?!

− Nem rajta lennél, hanem rajta leszel, drága barátom, és azért mert te vagy az első civil vámpír, akiben megbízom, és az első, aki a barátomnak tudhatja magát.

− Ez esetben köszönöm, és nekem a megtiszteltetés, hogy rajta lehetek a festményen.

− Akkor vágjunk is bele. Daniel, hol szeretnél minket lefesteni?

− Aro, kegyelmes uram, arra gondoltam, hogy az erkélyre állnának ki, onnan tökéletes lenne lefestenem önöket. Ha az uraságának is megfelel?

− Hát Daniel, te vagy a művész, tehát emberek irány az erkély.

Kimentünk az erkélyre, Dan mindenkit a helyére állított. A vezetőket előre, én, Aro háta mögé kerültem. Dan 4 napig dolgozott a festményen, de csak azért, mert én is kértem tőle egy festményt, méghozzá ennek a festménynek a másolatát.

− Köszönöm a munkát, Daniel. Sajnálom az életedet - mondta neki Aro. Tekintetem rá kaptam Arora.
− Barátom, ugye nem?
− De barátom, sajnálom, ha nem szeretnéd végignézni, kimehetsz.
Akkor engedelmeddel én távozom.
− Mit nem kell végignéznie? - kérdezte remegő hangon Dan. - A halálod - mondta Aro, és már csak egy ordítást hallottam.

Rohantam, ahogy csak tudtam nem akartam már itt lenni egy újabb emberélet, csak azért mert lefestett minket. Minő fájdalom ez nekem. Kedvelem Arót, de én ezt nem tudom elviselni. Már eltelt egy hét mióta Aro megölte Danielt. Egy hét, mióta nem mozdultam ki a szobámból. Kopogást hallottam. –
- Ki az? - szóltam ki végül, de feleslegesen, hiszen tudtam kiállt az ajtó túl oldalán Eleazar.

− Eleazar vagyok, Carlisle, beengedsz? Már egy hete nem vadásztál aggódom érted.

− Én nekem ez nem megy barátom az, az ember nekem a gyógyítás az életem, és ezt szörnyű volt hallani, és a tudat, hogy nem küzdöttem Aro akarata ellen.

− Carl figyelj rám, sajnos ez az élet rendje, én megértem, hogy te nem akarsz embert ölni, és tisztellek is, azért mert soha nem öltél embert, de ez ellen nem tudunk mit tenni.

− Jaj Eleazar, mi lelketlen szörnyek vagyunk, nekem már lassan fáj ez a lét. És tudom, hogy sajnos ez az életrendje, de lehetnétek ti is „Vegák”.

− Nekünk ez irtó nehéz lenne, nekem se kellemes az a tudat, hogy embereket kell ölnöm, de ha ellenszegülök Aro parancsainak meghalok, megölnek érted?

− Megértem. Sajnálom, hogy így kikészültem, ne haragudj, Eleazar. Menjünk vadászni. De tudod én csak állatot ölök, ha már ez a sorsunk lelketlen szörnyeknek.

− Rendben menjük vadászni, elkapok én is egy állatot, ha az téged felvidít. Talán még engem is feldobna, ha nem kellene most embert ölnöm.

− Köszönöm, hogy vadászol velem állatra, ez sokat jelent nekem.

Kiugrottunk az ablakon és nekivágtunk a vadászatnak.