Carlisle Cullen élete - 15. fejezet

Carlisle Cullen Élete
15. fejezet

Elisabeth Masen halála és Edward vámpírrá változtatása


Fel akart kelni az ágyból, de finoman visszanyomtam.
Pihenjen, Elisabeth. Holnapra minden rendbe jön.

Ígéretet tettem ennek az asszonynak, hogy megmentem a fiát. De erre csak egy mód van, ha átváltoztatom vámpírrá.
Meg kell kérdeznem Edwardot, hogy mit szólna hozzá. Holnap meg is fogom kérdezni. Igen, ez lesz a legjobb, megkérdezem holnap.

Edward sokkal rosszabbul van, mint amilyen két napja volt.
Szomorú hír, hogy ma hajnalban Elisabeth Masen elhunyt.
A fia is egyre betegebb, nincs más választásom, nem tudom megkérdezni a fiút a sorsáról.


Olyan rossz, hogy emberek halnak meg, igaz ez a természet rendje. És most teremtsek még egy olyan természetfeletti lény, mint amilyen én vagyok? Nem is kéne léteznie a vámpíroknak. És mi van, ha nem tudom kordában tartani, vagy átszoktatni az életmódomra?
Szabadítsak még egy vámpírt az emberekre, hogy még több ember haljon meg?

Carlisle Cullen, szedd össze magad, ígéretet tettél. Le kell tolnom őt a hullaházba, és hallottá kell nyilvánítatnom. A műszakom után hazaviszem, és átváltoztatom.
Odamentem Edward ágyához, és belesúgtam a fülébe.

– Edward minden rendben lesz, megmentelek, túl fiatal vagy még a halálhoz, remélem, nem utálsz, majd azért ami leszel. És azt is remélem, hogy az én életmódom fogod választani, de azt is megértem, ha nem!

Lassan akar csak letelni a műszakom, óránként járok le a hullaházba, hogy megnézzem Edward él-e még?!

Fél óra, és lejár a műszakom. Ma ismét két betegem vesztettem el. Fájt, de ez most nem érdekelt, igazán csak az érdekelt, hogy a fiú jól legyen. Ebben a fél órában is hatalmas zűrzavar uralkodott a kórházban.

– Dr. Cullen, kérem, fáradjon a sürgőségire újabb beteg érkezett - hallottam meg Petra hangját.
– Hányasba érkezett a beteg, Petra? - Petra a főnővér.

– Nem tudtak neki kórtermet adni, mert olyan sok a beteg Dr. Cullen, a 12-es szoba elé tolták.

– Azonnal megyek, köszönöm, Petra.

– Nincs mit, Doktor úr.


Rohantam is a 12-es kórterem elé. Egy nőt hoztak be súlyos lázzal, sajnálatosan ő is elkapta a spanyolnáthát. Neki sincs sok hátra.
Lejárt a munkaidőm, de még maradtam. Megbeszéltem a főnökeimmel, hogy kiveszek két hét szabadságot. Nehezen nélkülöznek, de megértik.

Elisabeth temetését elintézem, családi kriptát nyittattok neki.
Elisabeth elmesélte, hogy a férje a háborúban meghalt.
És sajnos a testét nem találták meg. Ez szomorú, szegény fiú, egyedül, most már se anyja, se apja, borzasztó lehet neki. Igaz édesanyja haláláról még nem tud. Nem szívesen közlöm majd vele ezt a hírt.

Megpróbálok, majd az apja lenni, hátha elfogadja a közeledésem. Több évszázados magányom megtörni készül. Kapok egy társat, egy gyermeket.

Hazaértem vele. Még mielőtt megharaptam volna a fülébe súgtam - Nem lesz, semmi gond olyan leszel, mint én, remélem, az én életmódom fogod választani. Végig itt leszek melletted.

Azzal megharaptam, azonnal elkezdett hatni a mérgem, létemben először változtatok át egy embert vámpírrá, ezért Edwardot több helyen haraptam meg.
Felordított!! Ezt fájt hallanom, újból átéreztem azt a fájdalmat, amit én is éreztem az átváltozásomkor.

Leültem az ágy szélére, és megfogtam Edward kezét.
Beszéltem hozzá. Elmondtam mik a szabályok a vámpíroknál, elmondtam neki, hogy ő is vámpír lesz.

– Edward tudom, hogy hallasz, ezért beavatlak a titkokba.

– Mint mondtam vámpír vagyok, és most te is az leszel.

– Vért fogsz inni.

– Rólam tudnod kell, hogy nem ölök embert, én állati véren élek, és remélem te is ezt fogod választani.

– De nem fogom megszabni neked, ha el akarsz menni, elmehetsz.


– Van egy királyi uralkodó család, a nevük Volturi. Olaszországban székelnek, ők minden vámpírok felett állnak, ők tartanak minket kordában.

– De ha megszegjük a szabályokat, meghalunk, csak két fontos szabály van.


– Az első: Nem fedhetjük, fel a titkunkat emberek előtt= nem mondhatod el senkinek, és napfényben sem mutatkozhatsz, azt is mindjárt elmondom miért nem.

– A második: Nem vadászhatsz emberek előtt, szóval vadászat közben sem fedheted fel magad.


– A napfényre, azért nem mehetünk ki, mert csillog a bőrünk és ezzel szintén lelepleznénk magunkat a halandók előtt.

– Mi sosem halunk meg.

– A ragadozó állatok vére jobb, mint a növényevőké.

– Az átváltozásod ez a szenvedés körülbelül három napig fog tartani.

– Remélem, nem fogsz meggyűlölni. Én csak szívességet teszek édesanyádnak.



Edward szemszöge:


1918-at írunk, január van apám egy éve halt mag a háborúban. Ez hatalmas veszteség nekem, és édesanyámnak is. Be akartam állni katonának, mikor apám bejelentette behívták, de édesapám nem engedte ezeket mondta nekem:

„ Edward, fiam, egyetlen gyermekem, kérlek, nem jöhetsz, velem. Gondolj anyádra. Nem hagyhatod sose egyedül, ha én esetleg meghalnék, ígérd meg, hogy vigyázol rá! Ígérd meg, fiam.

- Apám, kérem hagy menjek én is harcolni.

- Nem fiam, neked édesanyád mellett a helyed, vigyázz rá, mert nagyon szeretem őt.


- Rendben, apám, megteszem. Kérem, vigyázzon magára, és térjen hozzánk vissza épségben.

- Megpróbálok fiam, és köszönöm, hogy vigyázol az én egyetlen szerelmemre.

- Viszlát, kedvesem – mondta atyám, és egy búcsúcsókot lehelt édesanyám ajkaira. - Fiam, akkor tedd azt, amire kértelek – mondta, majd búcsúzóul megölelt jó szorosan. „

1918 jelen napjainkban, a betegség előtt:

– Kisfiam, irány az iskola, már fél nyolc van.
– Igenis anyám, megyek már.

Remek újból hétfő van, és megint suli. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a sulit csak hát nincsenek nagyon barátaim. De a tanulással semmi gond nincsen.
Csak két igaz barátom volt, de ők is cserbenhagytak. Anthony és Alexander, ők voltak az én igaz barátaim, legalábbis én ezt hittem. De lehet, hogy erről én tehetek, hogy már nem a barátaim. Sőt biztos, hogy az én hibám, semmi kétség.

Miután apám meghalt ellöktem minden segítő kezet magam mellől. Pedig édesanyám mondta, hogy ne forduljak magamba, törődjek a barátaimmal. De én be akarom tartani az ígéretem, vigyázni fogok anyámra, és ezt is teszem mióta apám haláláról hírt szereztünk.

(Edward emlékei a tragikus hír napjáról)

„péntek volt, valahogy a szél is másként fújt ezen a napon, ahogy erre visszagondolok.
Még van két órám hátra a suliból. Jó lenne, már otthon lenni aggódom anyámért, nem szeretem őt egyedül hagyni mostanság. Éppen vége van a földrajz órámnak, ezután még egy fizika órám, és egy számtan órám van. Lassan teltek-múltak a percek legalább is én így érzem.

Addig néztem ki a fejemből, míg azon nem kaptam magam, hogy már éppen hazafelé sétálok. Már csak két ház, és otthon is leszek. Amint megérkeztem bekiabáltam anyukámnak.

– Anyu, megjöttem.
Semmi válasz, pedig szokott válaszolni, mikor megérkezem. Lehet, hogy csak elaludt.
Megyek és megnézem. – Anyu, merre vagy?

Hírtelen halk szipogás hangja ütötte meg a fülem, azonnal a hang irányába indultam.

- Anyu, anya, mi a baj miért sírsz?
- Jaj, fiam…… én istenem, nem tudom elmondani, sajnálom.
A kezembe nyomott egy távíratott, amin ez állt:

Sajnálattal közöljük Mrs. Masen, hogy tíz nappal ezelőtt a férje Mr. Masen eltűnt. Mára már bizonyos, hogy csatában életét vesztette. Az egész katonaság nevében szeretnék részvétet mondani önnek, és a családjának. Üdvözlettel: Russo őrnagy.

A kezemből kiesett a papír. Odamentem édesanyámhoz, és szorosan megöleltem. Anyámból kitört a keserves zokogás. Nekem tartanom kell magamat, hiszen férfi vagyok vagy mi fene. Ezer darabra tört a lelkem, egyik része apám azt ígérte vissza fog hozzánk térni és Isten úgy határozott, hogy nem adja vissza nekünk. Fáj, fájt, és most csalódtam, imádkoztam esténként, reggelenként, délutánonként. És mind ezt talán hiába?

Nem istenem mondd azt, hogy ez nem igaz, ez nem lehet igaz. Nem veheted el őt tőlünk, ő szeretett minket még a légynek sem tudott ártani. Ó édes istenem, most azért kell imádkoznom, hogy édesapám lelke a mennyekbe kerüljön.

Teltek múltak a hónapok, és már eltelt egy év. Kiderült, hogy nem találták meg apám holttestét. Anyám teljesen kiborult.

1918 januárjában kitört egy halálos vírus, az orvosok azt mondják, spanyolnátha, és, hogy nincs rá gyógymód. Először a spanyolok írtak erről a vírusról, és ez folyamatosan szedi az áldozatait.

Májusban az iskolából betegen jöttem haza. Iszonyatosan fájt a fejem, a torkom, és rázott a hideg.
Szinte beestem az ajtón. Anyukám meghallotta, ahogy bevágódom az ajtón, és aggódva rohant felém.

– Kisfiam, jaj, mi történt? Jézusom, te lázas vagy, azonnal hozok neked borogatást.

Két napig szenvedtem otthon, míg anyám is beteg lett, el kellett mennünk a kórházba. Napról napra súlyosbodott az állapotunk. Ez az én hibám, ha nem jövök, haza betegen, anyu se lenne beteg ahelyett, hogy vigyáztam volna rá megbetegítettem.

Vége szakadt az emlékemnek, mert csak az iszonyatos fájdalomra tudtam koncentrálni. Egy férfihang ütötte meg a fülemet, amint éppen magyaráz valamit.
Felismertem a hang tulajdonosát, dr. Cullen. Csak néhány mondatott értettem meg.

– Edward, tudom, hogy hallasz, ezért beavatlak a titkokba.

– Mint mondtam vámpír vagyok, és most te is az leszel.

– Vért fogsz inni.

– Rólam tudnod kell, hogy nem ölök embert én állati véren élek, és remélem te is ezt fogod választani.

– De nem fogom megszabni neked, ha el akarsz menni, elmehetsz.

Egy szónál leragadtam, Vámpír. Ez most valami vicc? Vámpírok nem léteznek.
De ez a pokoli tűz, amit érzek, csak nem a pokolra kerülök, mert megfertőztem édesanyám a halálos korral? Szívem egyre jobban ver, majd ki akar szakadni a mellkasomból. Egyszer csak ordibálás ütötte meg a fülem. Hisz ez én vagyok, én ordítok, ez a fájdalom miatt van. Ez a tűz a pokol tüze.

– Kérem, öljön meg, mikor jön már a halál?
– Edward, semmi gond, mindjárt vége lesz a szenvedésnek, csak fél nap és vége lesz, ígérem neked.
Félnap és vége lesz a pokolnak? Remélem, igazat beszél ez a teremtmény. Olyan fura, dr. Cullen egy angyal lenne, aki segíteni próbál a kínokon, és fél nap múlva talán sikerül neki?