Carlisle Cullen élete 17.fejezet

Edward első vadászata, a költözés, és az újszülött évek

Carlisle szemszöge:

Én is ilyen lehettem, mint ő most. Na, visszatérek hozzá, mert még a végén baj lesz. Így hát gondoltam egyet, és visszamentem, most már a mi házunkhoz.

Edward ott várt a nappaliban.

– Edward, minden rendben van, a környéken mehetünk vadászni. Én először megnézem, hogyan vadászol, és csak utána fogok én is vadászni.

– Rendben – mondta, és közben nyelt egy nagyot. Ezek szerint ideges. Meg kell őt egy kicsit is nyugtatnom.

– Igen, ideges vagyok, de megoldom, és köszönöm, hogy gondolt arra, hogy megnyugtasson, de úgy érzem, minden rendben lesz - mondta csöppet feszülten, és határozottan.

– Hoppá, ehhez még hozzá kell szoknom, hogy olvasol a gondolataimban. Kicsit feszélyez, hogy hallod őket, mármint a gondolataim.

– Bocsánat, nem szándékosan olvastam bele, de a gondolatai ordibálnak felém.

– Semmi gond, majd visszafogom a gondolataim szárnyalását. De most menjünk, mert már irtó „éhes” lehetsz.

– Oké menjünk, és köszönöm a törődést.

– Igazán nincs mit.

És azzal nekiindultunk az első vadászatára tulajdonképpen az első közös vadászatunkra. Irtó gyorsan futott, alig tudtam vele lépést tartani, pedig én is vámpír vagyok. Igaz, hogy ő újszülött, de akkor is én nem voltam ilyen gyors. Valószínű, ez is a vámpírságához tartozik. Hirtelen fékezett le előttem.

– Doktor, érzek valamit, valami isteni illatot.

– Remek, én is érzem, hu, már a hegyekben vagyunk. Oh, akkor ez az állat valószínű egy hegyi oroszlán lesz. Szívj be egy nagy adag levegőt, és most határold be, hol van az áldozatod, pontosan azt, hogy merre található tőlünk.

– Rendben. Észak, igen északra van tőlünk.

– Remek, és most ügyelj, hogy az áldozat ne vegye észre, hogy vadászol rá, és természetesen az illatod se érezze meg, de ha meg is érzi, nincs gond, mert te gyorsabb vagy nála, de még is jobb, ha nem kell az áldozatott kergetni. Figyelj, hogy merről fúj a szél, és merre viszi az illatod.

– Hm.., délre fújja az illatom a szél ez biztos.

– Kitűnő, és most menj, és vadászd le, hisz megérdemled.

– Öm… érzek még egy ilyen remek illatot.

– Jól érzed, menj, a tied lehet, én majd fogyasztok szarvast, és most indulj már, mielőtt lelépnek a vacsoráid, kár lenne értük.

Azzal már el is indult léte első vadászatára. Villámgyors volt, azonnal leterítette első áldozatát, az állat még a veszélyt sem érezte meg, olyan gyors volt, még az én szemeimnek is gyors volt. Már csak arra eszméltem ámulatomból, hogy a másik oroszlán fogyasztását éppen befejezi.

– Elképesztő voltál, gyors és kíméletes. Jól laktál? Vagy vadásznál még?

– Hát még érzek kaparást a torkomban, de nem annyira vészes a dolog, mint amilyen volt az elején. De szívesen elejtenék még egy állatot, hogy biztosnak érezzem ezt az állapotot. Persze csak, ha magának nem gond.

– Természetesen, semmi akadálya, menj bátran. De a fejemből már biztosan kiolvastad, meg se kellett volna várnod a válaszom. És kérlek, tegezz.


– Rendben, Carlisle. És igen, láttam a fejedben a választ, de jobban szeretek beszélgetni, és hallani a te szádból a választ.

– Én is szeretek beszélgetni, és szívesen kimondom a válaszom.

– Akkor én megyek is, elejtek egy szarvast, persze csak akkor, ha te nem bánod, hogy magadra hagylak.

– Nem, nem bánom menj csak, akkor megyek én is elejtek még egy állatot.

El is indultunk különböző irányba. Azért arra ügyeltem, hogy Ed közelében maradjak. Olyan tiszteletre méltó fiú, kitűnő nevelést kapott a szüleitől. Ha lehetne gyermekem, én is olyan tiszta, és nemes lelkű fiút szeretnék, mint amilyen ő. Büszke vagyok rá. Már most úgy szeretem, mintha a fiam lenne.


Edward szemszöge:

Első vadászatom, nagyon izgulok, és ez a gondolatolvasás szinte kikészít, minden gondolata üvölt felém a doktornak. Tetszett, segített és törődött velem, irtó kedves velem. Határoljam be az áldozatom helyét, és vigyázzak, nehogy megérezzen az áldozat. Kezdem őt megkedvelni, ez az első vadászat félelmetes, de mégis izgalmas volt. Carlisle-lal megegyeztünk, hogy tegezem őt. Túl voltam első vadászatomon, hazamentünk, igen, haza az új otthonomba.

– Carlisle, el kéne mennem a cuccaimért a régi házunkba. Egy csomó könyvem, és emlékem ott van az emberi életemből, és nekem erre szükségem van.

– Majd én elmegyek, a holmidért, ma munka után. Rendben? Mindent elhozok, amit csak tudok. Téged, nem merlek kiengedni, mert a ti házatok az emberek közelében van.

– de mi lenne, ha te is velem jönnél?

– Hát jó, ezt még megbeszéljük, miután haza jöttem. És el kell intéznem anyukád temetését is. Gondolom, addig nem akarsz elmenni innen – állapította meg.

– Nem, a temetésen itt szeretnék lenni. Persze, csak akkor, ha nem gond, és természetesen csak a távolból nézném végig, nehogy rátámadjak valakire.

– Oké, akkor, ha készen leszel, a temetés után elmegyünk, elköltözünk, Wisconsinba.

– Jó, habár fáj itt hagynom mindent, de kíváncsian várom, mit hoz nekünk Wisconsin.

A temetés után, ami gyönyörű volt a maga fanyar édeskésen keserű szépségével már amennyire egy temetés szép lehet.

Elköltöztünk Wisconsinba, egy hatalmas házba, ami nagyon drága lehetett, de Carlisle azt mondta, a pénz nem számít mivel volt jó sok ideje pénzt gyűjteni. Mondjuk az a sok egyedül töltött évszázad tényleg elég.

Én felvettem a Cullen nevet. És Carlisle tulajdonképpen az apám lett, de még nem tekintem úgy igazán apámnak, mivel igazán csak egy apám volt, aki sajnos meghalt a háborúban.

A Cullen név Carlisle ötlete volt, mert valahogy még is csak vele fogok élni, és ha esetleg véletlen emberekkel kéne, találkoznom tudja azt mondani, hogy a fia vagyok. Habár nem lenne szerencsés nekem az első vámpír éveimben emberek közé mennem. Habár egyre jobban megy az egy héten háromszori vadászat ahhoz képest, hogy fél éve vagyok vámpír.

Carlisle büszke rám, azt mondta, kitűnő tanítvány vagyok, és rengeteget fejlődtem, mint tudás, mint vámpír létem eddig szakaszán.

Egyik nap érdekes gondolatok törtek utat a fejembe. Egy fiatal, szép kisasszony képe Carlisle fejében. A nevét is megtudtam, Esme. Szív alakú arc, alacsony, formásan nőies, karamellbarna haj, szép barna szempár. Mostanában egyre többet gondol erre a hölgyre. Nem merek rákérdezni, hogy ő ki, nem tudom, hogy megbántanám-e vele. Mindegy, ha akarja úgyis mesél róla.


Sokat mesélt Carlisle a múltjáról, de ezt a lányt nem említette. Olaszországban székelő uralkodó családról, a nomádokról, és vámpír legendákról mesélt nekem nagyon sokat.

1920-at írunk, pontosan 1920 december 24.-ét. Karácsony, és ismét ez a lány furakodott Carlisle gondolataiba.
– Carlisle, ne haragudj, de ki ez a lány a gondolataidban? Ha nem akarsz, nem muszáj róla mesélned, csak már lassan mindennap gondolsz rá.

– Ő egy régi betegem volt még 1911-ben ismertem meg, akkor lehetet olyan 16-17 éves, azóta se találkoztam olyan csodás nővel. De üljünk le és mesélek róla.