Carlisle Cullen élete 18.fejezet

Kellemes olvasást a folytatáshoz az előző komikat köszönöm szépen jól estek a biztató szavak!! :D


Esme és Carlisle története

Edward szemszöge:

– Carlisle, ne haragudj, de ki ez a lány a gondolataidban? Ha nem akarsz, nem muszáj róla mesélned, csak már lassan mindennap gondolsz rá.

– Ő, egy régi betegem volt, még 1911-ben ismertem meg, akkor lehetet olyan 16-17 éves, azóta se találkoztam olyan csodás nővel. De üljünk le, és mesélek róla.

– Rendben üljünk le, és mesélj nekem. Már láttam a fejében, ahogy visszaidézi azokat a pillanatokat.

– Szóval 1911-ben találkoztam vele, az emberek, akkor is babonásak voltak, de nem annyira, mint az én időmben.
Éppen a munkahelyemre tartottam, már akkor is éreztem, hogy valami különös dolog fog velem történni. Valami megérzés féle, olyan misztikus, érted?

− Értem, különös megérzésed volt. Akkor tulajdonképpen megérezted, hogy találkozol vele, de ezt előre nem tudhattad.

− Igen, teljesen megértettél, szóval ott jártam, hogy misztikus volt ez az érzés. Beléptem a munkahelyemre, a főnővér le is támadott, azzal, hogy újabb betegek érkeztek. Én köszöntem és megnézem a betegeim, néhány embert félt tőlem, megérezték, hogy én más vagyok ezért néha nem is hagyták, hogy kezeljem őket. Éppen egy ilyen betegtől jöttem ki csalódottan, mikor megláttam őt. Egyedül ült egy széken, és a lábát simogatta.

Hát, azt hiszem, vámpírlétemre sokott kaptam, de jó értelemben. És akkor észrevett, és belenézett a szemeimbe, azokkal a csodás mogyoróbarna szemeivel. És akkor már muszáj voltam visszatérni a jelenbe. Elkezdtem felé sétálni. Reméltem, ő nem fog elküldeni, féltem, hogy elutasítja a segítségem. Igen, vámpír létemben először féltem, azt hiszem beleszerettem első látásra eddig azt hittem, hogy ez csak könyvekbe létezik, de be kellett látnom, hogy nem. Kicsit boldog voltam, de tudtam sose lehet a párom, mert ő egy ember, és ez elszomorított, és hamarosan költöznöm is kellett.

Hát odamentem, és ezt mondtam: Jó napot, Dr. Carlisle Cullen vagyok

− Jó napot, Dr. úr.

− Megtudhatom kegyed nevét?
És segíthetek önnek?

− A nevem, Esme Anne Platt és örülnék, hogyha segítene.

− Jöjjön velem a vizsgálóba. Várjon, segítek lábra állni.




Megindultam Esmével az oldalamon az egyik vizsgáló felé.
Tudtommal a kettes kórterem szabad volt, ami nincs olyan messze, ez az esetünkben jó, mert szegény lány alig állt a lábán.

− Esme, hogy történt a baleset? - kérdeztem tőle, nagyon aggódtam érte.

- Hát éppen az almafánkra másztam fel, mikor véletlenül rosszul léptem az egyik ágra, és leestem - mondta pironkodva, mikor rám nézett.

O édes Istenem, ez a mosoly, akár egy tündéré.
Szív alakú arca csak vonzotta a szememet, reméltem, nem veszi észre, hogy őt néztem végig. Igen, ezt gondoltam, remélem, hogy nem veszi észre, hogy vonzódom hozzá.
A hangja, akár egy lágy dallam a szélben, rá kell vennem, hogy többet beszéljen. Reméltem, hogy beszédre tudom bírni.
Gondolataimból Esme hangja rángatott ki.

- Carlisle, te olyan fiatal vagy, és ez a hívatás nagyon szép, mióta vagy orvos?

- Igen, tényleg szép ez a szakma, hát már egy ideje dolgozom orvosként - válaszoltam és rámosolyogtam, hallottam, ahogy szíve dobogása gyorsabb ütemet vesz fel. Létemben először örültem, hogy elkápráztatok valakit. Kérdésére még se mondhattam azt, hogy több mint 200 éve gyógyítok embert és azt sem vallhattam be, hogy vámpír vagyok.

- Remélem, nem veszed tolakodásnak, ha megkérdezem mennyi idős is vagy?

- Nem, nem veszem, 26 éves vagyok.

- Meg kérdezhetem, hogy te mennyi idős vagy Esme? - már csak kíváncsiság hajtott meg az, hogy halljam a hangját.

- Én, 17 éves vagyok. Tudom, túl fiatal.

Még mennyire, hogy fiatal hozzám képest, én több mint 200 éves vagyok. Nem tudom levenni róla a szemem, bárcsak velem élné le az örökkévalóságot. De gondolkodnom kellett, neki az emberek között van a helye. És ő túl ártatlan teremtés, ahhoz, hogy ő is vámpír legyen, mint én, mert én egy szörnyeteg vagyok, nem is kéne léteznem. Végeztem a diagnózissal.

.
- Esme, tényleg el van törve a lábad, kikeverjem én a gipszet, vagy küldjek be másik orvost, aki megcsinálja?

Annyira reméltem, hogy nem taszít el magától, olyan jól éreztem, magam a közelében, létemben először boldognak éreztem magam, ez az emberi teremtés bearanyozta a napom, örökké meg fogom őrizni az emlékeimben.

- Örülnék, ha te kevernéd ki a gipszem. Persze, csak akkor, ha nem gond, és persze nem vár sürgős eset.

- Nem vár semmilyen sürgős eset. Hála Istennek, hogy nem várt, inkább ezzel a gyönyörű angyallal kellett törődnöm.

Életemben nem tartott ilyen sokáig egy gipsz elkészítése. Tudtam, ha gyors leszek, akkor gyorsan távozik ez a csodás lény az életemből, amit nem akarok. Egyszerűen annyira megbabonázott, minden egyes vele töltött másodpercet élveztem. Boldog voltam, létemben először.

Már nem húzhatom létem legszebb perceit tovább, mert a szülei gyanakodni fognak, és tán még Esme is gyanút fog.

Odamentem Esméhez, és rátettem a gipszet a lábára, így még van tíz percem, míg megszárad a gipsz, és még beszélgethetek vele.

- Még tíz perc, és boldogan távozhatsz. De azért még három hét múlva, várlak vissza kontrollra.

- Természetesen, doktor úr, visszajövök, ha úgy látja jónak. Olyan szívmelengető mosolyt küldött felém, hogy ha még élnék, már szívem majd kiugrana a helyéről, de így úgy éreztem, mintha halott szívem feltámadt volna, és pumpálná a vért, de ez lehetetlen. Szomorúan vettem észre, hogy már csak öt percem van, és ezt ki kell használnom arra, hogy jobban megismerjem ezt az angyalt.

- Esme, mit tervezel a jövőre nézve, ha szabad megkérdeznem?

- Messze van az még, doktor úr, de talán sőt biztosan szeretnék egy kedves férjet, későbbiekben gyermekeket. És neked mi a terved?

- Hát nekem is hasonló terveim vannak, egy szerető kedves feleség, és gyerekek.

Persze a gyerekek nehezen teljesülhetnek. És hát mivel vámpír vagyok, nem lehetnek gyerekeim. Persze ezt nem mondhattam el, pedig úgy érzem, bármint elmondanék neki, de nem tehetem. Sajnos a tények azt mutatják, hogy nem lehet egy vámpírnak gyermeke.

- Köszönöm, a beszélgetést, Carlisle - Esme hangja szakított ki a gondolataimból.
- Várj, segítek kimenni.
- Köszönöm.
- Hát elértük az ajtót, akkor három hét múlva találkozunk.
- Természetesen, doktor úr.
- Viszlát, Esme - súgtam már csak a levegőnek, mert távozott az a lény, aki behozta a fényt az életembe.

Sajnos, többet nem láttam őt, mert az egyik betegnél, aki vérzett, akkor még nem volt olyan jó a kontrollom, ki kellett menekülnöm a levegőre, és később hallottam, ahogy két nővér beszélget, hogy befeketült a szemem. Ezért, azonnal el kellett költöznöm. És az óta nem láttam őt.

Láttam minden egyes gondolatát. Szinte olyan volt, mintha én lettem volna ő.
Ez az Esme, kedves teremtés lehet.