Carlisle Cullen élete 32. fejezet

Jó olvasást a fejihez és bocsánat, hogy ennyit szenvedtem vele de számomra még mindig nem tökéletes!! :( De remélem a tinektek el nyeri majd tetszését. Íme néhány kép:

Tanya ruhája:


Kate ruhája:


Carmen Ruhája:


Carlisle Esme



Esme csokra:


Esme szemszöge:

–Kedvesem, hogyha már így együtt vagyunk, ismét a család, mi lenne, ha kitűznéd az esküvőnk napját? – kérdezte izgatottan, szerelmem.
– Szívem, ez nagyszerű lenne. Edward, kísérnél te az oltárhoz? – nagyon belelkesedtem.
– Természetesen, anya, boldogan.

– Köszönöm, fiam – mondtam boldogan.
– Egyébként, mikor szeretnéd az esküvőt?
– Mit szólnál, ha tavasszal tartanánk? Mondjuk, május 22-én?
– Nekem megfelel, édesem. Neked, fiam, alkalmas?
– Természetesen kitűnő, örülök, hogy végre elveszed anyát – mondta Edward mosolyogva.

– Akkor én elkezdem szervezni az esküvő helyszínét – mondta kedvesem.
– Én meg megszerzem az esküvői ruhám. Kedvesem, majd beszélnünk kell – mondtam félénken. Edward elől megpróbáltam elrejteni a gondolataim.
– Szívem, talán valami baj van? – kérdezte aggódva létem értelme.

– Nem igazán tudom, hogy baj-e, de ezt majd eldöntjük együtt.
– Akkor én megyek, hogy meg tudjátok beszélni – azzal Edward távozott.
– Mondhatod, drágám, hogy mi bánt – mondta kedvesem lágyan.
– Szóval, én már voltam férjnél, és hát, már ártatlan sem vagyok, érted, és nekem már nem lehet fehér ruhám.

– Drágám, ha azt vesszük te meghaltál, és újéletet kezdtél, és ebben az életedben nem voltál még férjezett. Az tény, hogy voltunk már együtt, de ez nem jelent akadályt. Nyugodtan viselhetsz fehér ruhát.
– Mi lenne, ha inkább tört fehér lenne?
– Ahogy akarod, kedvesem. Legyen hát tört fehér – mondta mosolyogva Carlisle.

Boldogan simultam szerelmem karjaiba. Utána kéne járnom, milyen is legyen az a ruha, jó, hogy tört fehér lesz, de mégis, nem mindegy, hogy milyen lesz a szabása. Gondolom, hogy a leendő férjemmel megyünk nászútra, vagyis nagyon reménykedem bene. Be kell szereznem egy igen csábos fehérnemű szettet. A legjobbat akarom nyújtani a világ legcsodálatosabb férjének, egy igazán vad, szenvedélyes nászéjszakát akarok adni neki, amit sose felejt el.
Hoppá, ezt Edward meghallhatta, mert hallottam, ahogy az ablaka nyílik, és menekül. Szegény fiú, nem irigylem a képességéért. Furcsa, hogy rejtegetnem kell a gondolataim, de idővel majd megszokom. Hosszú az örökkévalóság. Lesz időm megszokni. Gondolataimból Carlisle hangja rángatott vissza.

– Drágám, mire gondoltál, hogy Edward inkább elvonult?
– Hát, éppen a nászéjszakánk tervezgettem – sütöttem le a szemeimet.
– Á, akkor már értem, miért is menekült el a fiúnk.
– Carlisle, egyébként megyünk nászútra?
– Természetesen, édesem, ezt nem hagyhatjuk ki. Mindenről gondoskodom, ezen te ne izgasd magad. Csak mi leszünk, ketten – mondta és egy mosoly bujkált a szája szegletében.

Esküvő előtt két nappal:

Idegesen mászkáltam a házban, két nap és férjhez megyek álmaim férfijához. Én felelek a virágdíszítésért. Leendő férjem erre is gondolt, összegyűjtötte a kedvenc virágaimat. Edward lelkesen segít nekem a csokrok elkészítésében. Az egész házban terjengett a rózsa, frézia, jácint, és a narancsvirág illata. Tökéletes lett a díszítés, hála fiamnak, és persze kedvesemnek. Vendégségbe hívtuk a Denali klánt is, aminek Edward örült, csak hát Tanya rajongásának nem igazán örül. De a kedvünkért még ezt is elviseli. Olyan jó fiú ő, sok mindent elvisel még a Denali lányok rajongását is, csak azért, hogy mi szerelmemmel boldogok lehessünk. Oh, igen, ez lesz a tökéletes nagy nap a számomra.

Soha nem gondoltam volna, hogy rátalálok a boldogságra, ráadásul ez a boldogság örökké fog tartani. Örökké, ez az emberek szótárában csupán pár évtized, vagy csak pár év. Én is terveztem emberkoromban, hogy örökké, és csak pár keserves év lett belőle. De most erre nem gondolhatok. Hiszen két nap múlva, újéletemben, feleség leszek, egy olyan férfinek leszek a felesége, aki igazán szeret, és sose lenne képes bántani engem. Istenem, a szerelem csak úgy száguldozik az egész testemben. A halott szívem, mintha meg akarna dobbanni. Izgulok, pörgök, mint akit felhúztak. Ránéztem az órámra és láttam, hogy már éjfél elmúlt. Ma nem láthat meg Carlisle, az balszerencsét hozna. Már kiabáltam gondolatban, a pánik úrrá lett rajtam, az ajtón fiam tört be.

– Anya, ne aggódj, megmondtam apának, hogy nem jöhet be. Nyugalom, gyere át az én szobámba, a mai napot velem fogod tölteni, hozd a ruhád is – mondta nyugodt hangon fiam.
– Köszönöm, Edward, annyira szeretlek. Gyere, ide ölelj meg – szorosan megöleltük egymást, ettől egy kicsit megnyugodtam.
– Az egész napot végigbeszéljük. Nem fogsz unatkozni. És ha kell a segítségem, szólj. Régebben volt egy nagyon jófej barátnőm, akit a húgomnak tekintettem, ő meg tanított hajat fonni – ezeket félénken mondta.
– Szerettél volna testvért?
– Hát, szerettem volna. Egy édes, kis, bosszantó hugicát. Mindig is én akartam lenni a nagy, és okos bátyó, aki védelmezi a kishúgát – mondta szomorú éllel a hangjában.
– Megértelek téged. Biztos az én fiam is szeretett volna testvért maga mellé – mondtam bánatosan.
– Anya, ne beszéljünk most erről. Holnap férjhez mész, neked boldognak kell lenned, nem szomorkodhatsz.
– Igazad van, Edward.


Carlisle szemszöge:

Esme izgatott volt, fel-alá járkált a lakásban, mindent tökéletesnek akart tudni. Már csak két nap, és enyém lesz a világ legtökéletesebb asszonya. A mosolya, akár a napsütés, szikrázó. A szeme tele van szeretettel. Az arca, maga a békét jelentő sziget. Akárhányszor csak ránézek, ezeket a tulajdonságokat látom rajta. Ránéztem az órámra, éjfél elmúlt. Holnap veszem feleségül létem értelmét. Még szeretném látni. Éppen a szobánk felé indultam, mikor fiam elviharzott előttem, és annyit mondott nem láthatom az én egyetlen szerelmem.

– Apa, ma nem láthatod anyát. Anya gondolatai üvöltenek, és kérlel, hogy közöljem veled, ma nem láthatod, mert szerinte balszerencsét hozna. Tartsd tiszteletben ezt a kérését – mondta fiam határozottan tiltakozni sem volt időm.
– Jól van, akkor én elvonulok.
– Átmegyünk a szobámba, menj le a nappaliba, és ne less. Komolyan, ha megtudom, hogy lestél bajban leszel.
– Rendben van, fiam, megyek és nem lesek, nem akarok bajt. Tiszteletben tartom Esme kérését. És persze a tiéd is.
– Köszönöm, Carlisle.
– Nincs mit, Edward.

Jaj, ez a babona. Olyan nehéz megtartani az ígéretem. Olyan szívesen zárnám leendő feleségem a karjaimba. De az ő döntése mindennél fontosabb nekem. Vettem egy szigetet kedvesemnek nászajándékba. Esme sziget, ezt a nevet kapta. Mikor Esme ezt hitte, dolgozom, megnéztem a szigetet. Olyan gyönyörű, mint kedvesem, de mégsem az én Esmém sokkal szebb. Remélem örülni fog az ajándékomnak. Edwardtól nem tudom, mit kapunk. Nem kötötte az orromra, és ez bosszant egy kicsit. De majd idővel megtudom. Megnéztem mindent, minden a helyén volt. Készen a holnapi nagy napra. A Denali klán ma este érkezik. Kedvesem a lányokat a régi szobájában fogja fogadni, ezt fiúnk tolmácsolta nekem. Én meg elleszek, kedves Eleazar barátommal. Oh, istenem, de rég láttam. Már nagyon hiányzik. Itt lesz velem, életem legfontosabb napján, ez sokat jelent nekem. Az órák teltek, és beköszöntött az este, megérkeztek a barátaink, a lányok gyorsan köszöntöttek, majd felrohantak a menyasszonyhoz.

– Hát barátom, örülök, hogy újra látlak.
– Én is örülök, hogy ilyen örömteli esemény miatt találkoztunk ismét – mondta barátom mosolyogva.
– Elhiheted, hogy én is. Már csak pár óra, őszintén szólva kicsit izgulok.
– Én is izgultam, Carlisle, emlékszel? Minden rendben lesz.
– Hát persze, hogy emlékszem, azt nem tudom elfelejteni, fel-alá rohangáltál.
– Szép lett a díszítés. És az illatok, már pár kilométerről éreztük. A lányok nagyon lelkesek, alig várják, hogy segítsenek Esmének készülődni. Tanya meg hát azt várta, hogy Edward fiatokat lássa ismét.
– Gondoltam, barátom. Tanya szép lány, de hát a fiamnak nem ő az igazi. Nem tehetek róla. Carmennel jól megvagytok?
– Bizony, jól megvagyunk, még a mai napig ugyan úgy szeretjük egymást. Sose tudnám őt elhagyni – mondta tele szerelemmel ábrándozásával a hangjában. „Hol lehet Edward”?

– Itt vagyok, Eleazar csak vadászni voltam. Hallom Tanya is itt van, sőt érzem is.
– Edward, kedves, úgy örülök, hogy látlak.
– Szia, Tanya. Hogy vagy?
– Magányosan, de azért jól. És te, hogy vagy?
– Boldog vagyok, mert a szüleim egybe kelnek – eközben fiam rám mosolygott.
– Gyere ide, fiam, társalogjunk, úgyis ritkán tudunk másokkal beszélgetni.
– Tanya, majd később még beszélgetünk.
– Rendben van, Edward, a szavadon foglak.
– Odáig van érted, fiam. Miért nem vagytok együtt?
– Apa, ezt megbeszéltük már. Nem ő az igazi, ha eljön az igazi, meg fogod látni.
– Remélem, hamar eljön, a nagy Ő a számodra, Edward, boldogan jönnék a te esküvödre is – mondta Eleazar.
– Eleazar, messze van az még, de biztos, hogy rajta lesztek a vendéglistán. Ezt megígérem neked. Na de mesélj, mi újság van felétek?
– Megvagyunk, boldogan élünk. Amint megkaptuk a meghívót jöttünk is.

– Az jó. Nagyon is jó. Elmúlt éjfél. Apa, ma van a nagy nap.
– Atyaég, tényleg. Olyan nehéz most Esme nélkül, barátom.
– Nekem is nehéz volt, elhiheted. De amint elvonultok, lesz időtök mindent bepótolni. Főleg azt a több, mint 24 órát. Hánykor is kezdődik az esküvő?
– Egykor. A pap már itt lesz háromnegyed egyre. Ember pap, nem lesz gond, barátom?
– Nem, megoldjuk. Az a szerencse, hogy itt nem süt a nap.
– Ez így igaz. Amúgy, Eleazar, Esme üzeni, hogy csináltatott neked öltönyt, és persze a lányoknak ruhát – mondta Edward.
– Az nagyon jó, köszönöm szépen, Esme – mondta kicsit hangosabban szerelmemnek, mivel a lányok éppen hangosan nevettek.
– Szívesen, Eleazar.

1932. május 22-e délután 13:00:

Itt állok az oltárnál, és várom kedvesemet. A pap már beállt a helyére. És akkor meghallottam a nászindulót, amit Kate játszott zongorán. A következő pillanatban pedig megláttam őt, a tört fehér, egyszerű, de mégis tökéletes ruhában, Esmét a fiúnk oldalán. Gyönyörű volt, egy pillanatra még a lélegzetem is elállt.

Esme szemszöge:

Hallottam, ahogy az ajtó kinyitódik, és a lányok köszönnek gyorsan szerelmemnek, és pillanatok múlva, már itt vannak bent a szobámban, és beszélgetünk. Rengeteget nevettem, de a képzeletbeli gombóc csak nőtt a torkomban. Egyszer csak Eleazar hangját hallottam meg.

– Az nagyon jó, köszönöm szépen, Esme.
– Szívesen, Eleazar – kiáltottam le, habár nem volt rá szükség.
– Mit köszönt meg a férjem? – kérdezte kíváncsian Carmen.
– Az öltönyt, amit varrattam neki.
– Értem.
– Lányok, nektek is varrattam ruhát, hogy gyönyörűek legyetek, velem együtt ezen a napon. Atyaég, elmúlt éjfél, tényleg ma megyek férjhez.
– Nyugalom, Esme, minden rendben lesz, ne izgulj – mondta Carmen higgadtan.
– Carmen, emlékszel, te is ilyen ideges voltál mielőtt hozzá mentél a férjedhez.
– Tudom. De a végén én is tudtam, hogy minden rendben lesz.
– Lányok, elbeszélgettük az időt – szólalt meg riadtan Kate.
– Mennyi az idő? Fél 12, Esme készülődnöd kell. Segítsünk?
– Köszönöm, lányok, hogy segítetek nekem. Edward bejönnél?
– Persze, anya. Itt vagyok, miben segítsek?
– Megcsinálnád a hajam?
– Hogy mi?- kérdezték kórusban ijedten a lányok.
– Jól hallottátok. Megbízom a fiamban. Gyere Edward, és csináld.
– Rendben, anya.

Edward profin megcsinálta a hajam, a lányok meg is dicsérték, azt mondták nem nézték ki egy férfiból, hogy ilyen ügyes legyen. Edward lágy hullámokat tett a hajamba. Kiemelte az arcom. Kate játssza, majd a nászindulót. Az utolsó simításokat végeztem, mikor Edward bekopogott.

– Kész vagy, anya? – kérdezte kíváncsian.
– Persze, gyere be.
– Gyönyörű vagy – mondta őszintén fiam.
– Köszönöm.
– Mehetünk?
– Induljunk, ne várakoztassuk meg a vőlegényt, még a végén „szívrohamot” kap.

1932. május 22-e 13:00:

Meghallottam a nászindulót, Kate tökéletesen játszotta el. Szépen, lassan sétáltunk Carlisle felé. Belenéztem a szemébe, és csak színtiszta szerelmet láttam benne csillogni. Megszűnt a külvilág, csak ő létezett, és tudtam, jól döntöttem, mikor igent mondtam, amikor megkérte a kezem. Már csak arra eszméltem, hogy a pap kedvesemet kérdezi akar-e hites feleségéül.

– Carlisle Cullen, akarja-e az itt megjelent Esme Anne Plattet hites feleségéül?
– Igen, akarom, örökké.
– Esme Anne Platt, akarja-e az itt megjelent Carlisle Cullent hites férjéül?
– Igen, akarom, mindennél jobban és örökké.
– Ezennel önöket házastársakká nyilvánítom, megcsókolhatja a menyasszonyt. Férjem nem is tétovázott, azonnal lecsapott az ajkaimra, miközben vaskos tapsvihar tört ki a hátunk mögött. Kate-ék azonnal a nyakamba ugrottak, és gratuláltak. Edward egész hajnalban zongorázott nekünk. Meghitt, és tökéletes volt ez a napszámomra.

Carlisle Cullen élete 32.fejezet Előzetes!!!!

Íme az előzetes! És tényleg sajnálom, hogy nem a teljes feji!! :( De még dolgozok rajta! Amint kész lesz felteszem nektek!! pontos időd még nem mondok!

Esme szemszöge:

–Kedvesem, hogyha már így együtt vagyunk, ismét a család, mi lenne, ha kitűznéd az esküvőnk napját? – kérdezte izgatottan szerelmem.
– Szívem, ez nagyszerű lenne. Edward, kísérnél te az oltárhoz? – nagyon belelkesedtem.
– Természetesen, anya, boldogan.
– Köszönöm, fiam – mondtam boldogan.
– Egyébként mikor szeretnéd az esküvőt?
– Mit szólnál, ha tavasszal tartanánk? Mondjuk, május 22-én?
– Nekem megfelel édesem. Neked, fiam, alkalmas?
– Természetesen kitűnő, örülök, hogy végre elveszed anyát – mondta Edward mosolyogva.

Carlisle Cullen élete 31.fejezet

Jó olvasást! Kérek komikat az előzőkre is válaszolni fogok ígérem! És bocsánat, hogy most frisselek!

Egy átlagos nap
Esme szemszöge:

Rengeteget mesélt nekünk, de nekem semmi más nem számított, csak az, hogy visszatért hozzánk, ezzel a világ legboldogabb vámpírja lettem. És hálát adok Istennek, hogy meghallgatta az imáim, amiket intéztem felé. Már boldog anyuka vagyok, aki visszakapta elveszettnek hitt gyermekét. A mosoly az arcomra fagyott mióta hazatért. Rengeteget beszélgetünk Edwarddal, főleg én, sajnos, meglátta a gondolataim között kedvesem tombolását. Ezután egy napig nem láttam kijönni a szobájából. Magát gyötörte, ezt fájt látnom, hisz a fiamként szeretem, és egy anyának nagyon tud fájni, ha a gyermekét szomorúnak látja. Túlságosan magába zárkózott. És ez megijeszt, nem hagyhatom, hogy magát okolja mindenért, ez az önsanyargatása nekem is fáj. Bizony még most is sanyargatja magát. Kínozza magát, beszélnem kell vele, hiszen egy hónapja csinálja ezt, nem is néz olyan gyakran Carlisle szemébe. Elhatároztam, beszélek a fiammal, ezt abba kell hagynia. Felsiettem a szobája ajtajához, majd bekopogtam, nem akart válaszolni, gondolatban levezettem, hogy rátöröm az ajtót, ha nem mondja azt, hogy bejöhetek.

– Gyere be, anya, nem szükséges betörni az ajtót.
– Edward, fiam, hagyd abba ezt az önmarcangolást, kérlek. Annyira fáj téged így látnom – mondtam fájdalmas, megtört hangon.
– Anya, sajnálom, de nem megy. Apa miattam tombolt, tönkre tettem az életeteket – mondta fájdalommal teli hangon, fiam.
– Ne mondj ilyeneket, nem tetted tönkre az életünket, épp ellenkezőleg, jobbá tetted azt, higgy nekem.
– Ez nem igaz, ezt te is tudod. Mikor elmentem, fájdalmat okoztam.
– De mikor visszatértél közénk a fájdalmat semmisé tetted – mondtam határozottan.
– De mégis okoztam fájdalmat, és ez nekem nagyon fáj – sírásba hajlott a hangja.
– Fiam, nekünk is fáj, de az a múlt. Ne hánytorgassuk fel a múltat, mindenki követ el hibát, és te jóvátetted, hisz visszatértél. Apádnak is fáj, hogy nem beszélsz vele, ne okozz fájdalmat neki, kérlek. A múlt az a múlt, ezen nem tudsz változtatni. Éljünk a jelennek, és a jövőnek. A jelen most szép és jó, mert itt vagy nekünk, és a jövőnk még szebb lesz, ezt tudnod kell.
– Köszönöm, anya, hogy még mindig hiszel bennem, és ugyanúgy szeretsz. És nem akarok többé a múltra gondolni, apának sem akarok fájdalmat okozni. Ígérem neked, hogy jó leszek, és csak a jelenre, és a szép jövőre fogok gondolni, amit veletek töltök majd el. Szeretlek, anya – olyan szorosan ölelt meg. Könnyek nélkül zokogtunk, ismét.
– Én is szeretlek, Edward. És köszönöm, hogy vagy nekem.
– Én is köszönöm, Esme, hogy vagy nekem, anyám helyet anyám vagy, sose tudom majd meghálálni.
– Hát van rá egy örökkévalóság, hogy megpróbáld, de igazán nincs miért hálásnak lenned. Ez természetes, mi egy család vagyunk, és a család összetart bármi is történjen.


Carlisle szemszöge:

A fiam hazatért, végtelen boldogság járt át. Végre újból együtt van az én kicsi családom, végre ismét teljesnek érzem magam. Már elmentem ismét dolgozni. De nem akartam túlórázni, most nem. A családommal akarok sok időt eltölteni. Hazafelé tartottam, nem gondoltam semmire, gondoltam meglepem kedvesem, és a fiam azzal, hogy korábban jöttem haza. Éppen elkaptam egy beszélgetés foszlányát, kedvesem és Edward között.

– Köszönöm anya, hogy még mindig hiszel bennem, és ugyanúgy szeretsz. És nem akarok többé a múltra gondolni, és apának sem akarok fájdalmat okozni. Ígérem neked, hogy jó leszek, és csak a jelenre, és a szép jövőre fogok gondolni, amit veletek, töltök majd el. Szeretlek, anya.
– Én is szeretlek, Edward. És köszönöm, hogy vagy nekem.
– Én is köszönöm, Esme, hogy vagy nekem, anyám helyet anyám vagy, sose tudom majd meghálálni.
– Hát, van rá egy örökkévalóság, hogy megpróbáld, de igazán nincs miért hálásnak lenned. Ez természetes, mi egy család vagyunk, és a család összetart, bármi is történjen.

Ezek a mondatok olyan boldoggá tették halott szívem, hogy nem tudom szavakba önteni. Gondolom, Edward ezt a gondolatom meghallhatta, mert Esmével rohantak hozzám. Esmének finom csókot nyomtam a szájára. Edwardot szorosan megöleltem. Edward már egy hónapja kerülte a társaságom, így jól esett, hogy ő is lejött kedvesemmel engem köszönteni.

– Sziasztok! Mi történt itthon, míg nem voltam itt?
– Semmi érdekes, apa, csak beszélgettünk anyuval. Erről-arról.
– Ennek örülök.
– Drágám, hogyhogy ilyen korán haza jöttél? - kérdezte kíváncsian kedvesem.
– Veletek akartam lenni. Amit már korábban kellett volna – mondtam bűnbánó hangon.
– Ugyan szívem, semmi gond, megvagyunk mi ketten a fiúnkkal.
– Igen apa, ezen ne izgulj, komolyan Esmével elvagyunk. Nyugodtan dolgozz sokáig.
– Nem, ebből nem engedek, veletek leszek és kész.
– Igenis főnök – mondták egyszerre.
– Összhangban a család, ezt már szeretem.
– Kedvesem, hogyha már így együtt vagyunk, ismét a család, mi lenne, ha kitűznéd az esküvőnk napját?
– Szívem, ez nagyszerű lenne. Edward kísérnél te az oltárhoz?
– Természetesen, anya, boldogan.

Díjak :D

Köszönöm a díjakat Jaspernek! :D
Blogja: http://baratoknak-jasper.blogspot.com/

Hét dolog rólam:1. Szeretem a vámpírnaplókat a kedvencem Stefan.
2. Imádom a vígjátékokat.
3. Nem láttam még az Eclipset.
4. Találkoztam már a bétámmal aki nagyon jó fej.
5. A Team Jasper táborba tartozom.
6. Kedvenc együttesem a Muse.
7. Imádom az állatokat.

Akiknek adom: Drusilla : http://thebeautyandthebear.blogspot.com/
Rita07: http://rachelhellonewyork.blogspot.com/
Grétike999: http://www.vampirvagyvalamimas.blogspot.com/
Szabina: http://lilycullenharper-szabina.blogspot.com/

Még egyszer köszönöm Jaspernek! :D

Carlisle Cullen élete 30.fejezet

Jó olvasást kívánok mindenkinek! :D

Edward visszatérése
Az árvaházban

Edward szemszöge:

Elkezdtem hát járni a világot, egy beszélgető társért. Na meg persze, legalább más országokban, városokban, falvakban tehettem igazságot. Érdekes volt más vámpírokkal találkozni. Mindenki másképp szerezte meg a vért. Például a Szlovén klán, a kórházból lopta az embervért. Ez tetszett, ez az életmód, egy ideig velük voltam. Aztán ott hagytam őket, egy idő után. Aztán hallottam, hogy a Volturi lecsapott rájuk, és mindenkit kiirtottak a Szlovén klánból. Ez a hír elszomorított. Egyre jobban hiányoztak Esmeék. Már két éve, hogy eljöttem. Nem bírom tovább, nem tudok tovább élni nélkülük. Elegem van ebből az életből, nem akarok többet embert ölni. Ismét követni fogom Carlisle elvét. Fél évig még magányosan éltem, de ismét állatokra vadásztam.

Féltem visszatérni, rettegtem mi lesz, ha többé nem akarnak látni, abba belehalnék. Elhatároztam, hogy visszamegyek, keresni kezdtem őket, először ott, ahol éltünk. Reméltem, még nem költöztek el. Félek, már épp a régi házunknál járok, az ajtó kicsapódott, és Esme vetődött a nyakamba, és könnyek nélkül zokogott, és én is vele együtt zokogtam, hiába vagyok férfi, de nekem is fájt, hogy elhagytam őket. Hallottam Carlisle boldog gondolatait, Esme gondolataiban is csak boldogságot véltem felfedezni. Nem értettem, miért nem utáltak meg engem. Egy szörnyeteg vagyok, aki fájdalmat okozott nekik, és ők mégis megölelnek.

– Edward, fiam, hát visszajöttél hozzánk. Alig hiszem el.
– Visszajöttem, anya, ne haragudj rám, nem akartam fájdalmat okozni. Egy szörnyeteg vagyok, annyira sajnálom.
– Nem vagy szörnyeteg, fiam – szólalt meg Carlisle hangjában tele boldogsággal.
– Apa, sajnálom.
– Semmi baj, fiam, gyere ide, ölelj meg, örülök, hogy visszatértél hozzánk.
– Képesek vagytok visszafogadni azok után, hogy itt hagytalak benneteket, és fájdalmat okoztam nektek?
– Igen, fiam, hisz tudjuk, hogy megbántad, és örülünk, hogy visszatértél hozzánk. Hiányoztál, és jó újra így együtt lenni, mi így vagyunk egy család – mondta Esme.
– Annyira hiányoztatok nekem. Nem akarok soha többé embert ölni, borzasztó volt, de voltak érdekes pillanataim.
– Gyere be, és mesélj nekünk – mondta Carlisle kíváncsi hangon.

Rengeteg dolgot meséltem. Merre jártam. Mit is tettem. Hogy mi történt az ismerőseimmel, Carlisle szerint szerencsém volt, hogy eljöttem, mert valószínű, hogy elvittek volna Aróhoz, ha megtudták volna a képességem. Sokáig elbeszélgettük az időt, jó két napig meséltem. Voltak pillanatok, mikor apa elszörnyedve nézett, és meg tudtam érteni. Esme boldog volt, hogy visszakapta második fiát, vagyis engem. És én boldog voltam, mert én is visszakaptam őket.

Esme szemszöge:

Ma megyünk, az árvaházba, kicsit félek, hogy mi is lesz, hogy is fogok reagálni a gyerekekre.
Mindent megvettünk tegnap, sikeresen megrendeltem a gyerekeknek a tortát, biztosan nagyon fognak neki örülni. Egy éve nem jártam náluk. Mert Edward nélkül, összetört vagyok. De remélem, a gyerekek ezt a tény feledtetik velem, vagy talán jobban felszakítják a sebet, nem tudom igazán. De örülni fogok a boldog arcoknak, amiket látni fogok. Az sütemények időben meg voltak, már az árvaház előtt állunk Carlisle-lal.

– Szívem, nem muszáj bemennünk.
– De, be kell. Menni fog.
– De ha nem bírod, csak szólj és elmegyünk.
– Úgy lesz, ne aggódj. Én érted aggódom neked menni fog?
– Persze kedvesem, erős vagyok, higgy bennem.
– Hiszek.
– Hát akkor, menjünk.
– Rendben.

Amint beléptünk elénk lépett az árvaháznak igazgatója.
– Jó reggelt, Esme.
– Jó reggelt, Izolda.
– Régen járt erre.
– Igen, és nagyon sajnálom.
– Semmi gond, örülünk, hogy eljöttél hozzánk ismét.
– Szívesen jöttem. Izolda, be szeretném mutatni a vőlegényem Dr. Carlisle Cullen-t.
– Jó reggelt, Mr. Cullen.
– Jaj, szólítson csak Carlisle-nak.
– Hát akkor örvendek, Carlisle. Te pedig szólíts csak nyugodtan Izoldának.
– Rendben, Izolda. Én is örvendek, hogy megismertelek.
– Gyertek beljebb, Esme, a gyereke nagyon várnak téged.
– Esme, Esme, de jó, hogy itt vagy – futott hozzám legkedvesebb barátom Herold. Herold még csak 9 éves, de eszes, mint egy felnőtt.
– Szia, Herold. Hogy vagy ma?
– Köszönöm jól. Ki ez az úriember melletted?
– Ő Carlisle, a vőlegényem.
– Örvendek, uram.
– Én is örvendek, Herold – mondta kedvesem szeretet teljes hangon.

Mindenki nagyon örült az édességnek, és a gyümölcsöknek. Jó volt a gyerekkel lenni. Herold, és kedvesem, nagyon összebarátkoztak, megígértette kedvesemmel, hogy legközelebb is jön. Mikor hazaértünk csak egymás karjaiban voltunk, és gondolkoztunk, szerintem mindketten Edwardon.

Már két éve, hogy elment tőlünk, de én nem adom fel a reményt, tudom, hogy vissza fog hozzánk térni, ez olyan anyai megérzés. És bízom ebben az érzésben. Carlisle azt mondta, hamarosan el kell költöznünk, de ezt nem engedem meg addig neki, míg vissza nem tér a fiunk. Kedvesem, azt mondta, várunk még félévet, és ha nem tér vissza, akkor költözünk. Fájó szívvel, de beleegyeztem, minden nap imádkozom Istenhez, hogy visszahozza hozzánk Edwardot, remélem, még engem is meghallgat Isten. Habár, vámpír vagyok, egy ördögi lény, de remélem, azért Isten lesz olyan kegyes, és elnézi ezt a kis apróságot. Igyekszem mindig a jó utat követni. Teltek a hetek, és én egyre jobban féltem, de éreztem visszajön.

Eltelt fél év, olyan gyorsan elszállt a számomra. Carlisle bejelentette, elköltözünk. Éppen pakoltam, összeszorult szívvel, mikor megéreztem egy ismerős illatot. Edward, futott át az agyamon. Nem gondolkoztam, tudtam, hazatért a fiam, kivágódtam az ajtón, és a nyakába ugrottam, és összepuszilgattam, ezután könnyek nélkül zokogtam, miközben jó szorosan öleltem őt. Soha nem akartam elereszteni, határtalanul boldog voltam, hogy visszatért.

– Edward, fiam, hát visszajöttél hozzánk. Alig hiszem el. – mondtam még mindig síros hangon.
– Visszajöttem, anya, ne haragudj rám, nem akartam fájdalmat okozni. Egy szörnyeteg vagyok, annyira sajnálom. – mondta fájdalmasan, és elgyötörten.
– Nem vagy szörnyeteg, fiam – szólalt meg Carlisle, hangjában tele boldogsággal.
– Apa, sajnálom. – mondta lehajtott fejjel kedvesemnek.
– Semmi baj, fiam, gyere ide, ölelj meg, örülök, hogy visszatértél hozzánk.
– Képesek vagytok visszafogadni azok után, hogy itt hagytalak benneteket, és fájdalmat okoztam nektek? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Igen, fiam, hisz tudjuk, hogy megbántad, és örülünk, hogy visszatértél hozzánk. Hiányoztál, és jó újra így együtt lenni, mi így vagyunk egy család – mondtam neki már tele boldogsággal a hangomban.
– Annyira hiányoztatok nekem. Nem akarok soha többé embert ölni, borzasztó volt, de voltak érdekes pillanataim.
– Gyere be és mesélj nekünk. – mondta Carlisle kíváncsi hangon.

Rengeteget mesélt nekünk, de nekem semmi más nem számított, csak az, hogy visszatért hozzánk ezzel a világ legboldogabb vámpírja lettem. És hálát adok Istennek, hogy meghallgatta az imái, amiket intéztem felé. Már boldog anyuka vagyok, aki visszakapta elveszetnek hitt gyermekét.

Carlisle Cullen élete 29.fejezet

Jó olvasást kívánok! :) Kérek szépen komikat! :D

Az első gyilkosság
Carlisle szemszöge:

Elment, és talán vissza se tér hozzánk. Ez fájt a legjobban, hiszen nem is hagyta, hogy megmondjam neki, hogy mindig a fiam marad, és bármikor visszatérhet hozzánk. Utána kéne mennem, de nem hagyhatom itt kedvesem, és amúgy is, Edward nagyon gyors, utol se érném, már rég messze jár, de meg kell próbálnom őt visszahozni.

– Drágám, utána kell mennem.
– Carlisle, hagyd őt. Mennie kell, vissza fog hozzánk térni.
– De te nem szeretnéd, hogy visszajöjjön?
– Mindennél jobban szeretném, de tudom, érzem, egy napon vissza fog hozzánk térni, csak légy türelemmel – mondta sírós hangján kedvesem.
– Jól van, szívem, bízok a megérzésedben. A fiúnk vissza fog jönni hozzánk.
– Igen, csak időre van szüksége.

Igaza van szerelmemnek, a fiúnknak időre, és tapasztalatokra van szüksége. Fáj, hogy elhagyott, szinte érzem a mellkasomban a fájdalmat, a fiam hiányát. Ahogy elterveztem, sok időt töltöttem kedvesemmel az elején. De később, a munkába temetkeztem. Volt, mikor hazavittem a munkám. Egyik vadászatom alkalmán, egyedül mentem, és végre tombolhattam, kiengedtem a gőzt, a fájdalmat. Több fa bánta fiam hiányát. Ezek után a földre rogytam, és zokogtam. Tudom nem férfias, de iszonyatosan kínzott Edward hiánya. Zokogtam, akár egy kisgyerek, akitől elvették a játékát, üvöltöttem. De nem enyhült a fájdalom. Sajnos később vettem észre, hogy kedvesem utánam jött, ezt nem lett volna szabad látnia, előtte erősnek kell lennem.
Ő egyszerűen odajött hozzám, és átölelt, és így zokogtunk most már ketten.

– Sajnálom, drágám, ezt nem kellet volna látnod.
– Semmi baj, neked is fáj, ideje volt, hogy kiadd magadból.
– Már fél éve elment, nem bírom, nagyon fáj. Próbáltam miattad erősnek lenni, és nem elszomorítani téged.
– Miattam nem kell erősnek látszanod. Hisz te teremtetted Edwardot, és fiadként nevelted, és én is úgy szeretem, mintha a fiam lenne, tudom, hogy mit érzel. Sose titkold az érzelmeid előttem. Azért vagyok, hogy segítsek neked. Ezért vagyunk egy pár, hogy egymást támogassuk.
– Igazad van, édesem. Szeretlek. – majd megcsókoltam őt.
– Én is szeretlek.

Már lassan egy éve, hogy elment tőlünk, gondoltam kedvesemmel elmehetnénk az árvaházba, régen járt ott, majdnem pontosan egy éve nem járt ott. Talán jót tenne neki a gyerekek közelsége. Vagy talán ezzel a döntésemmel teszem még boldogtalanabbá, nem tudom, de meg kell próbálnom. Valamivel csak sikerül kedvesem állapotát jobbá tenni, ha csak egy kicsivel is.
– Szívem, mi lenne, ha holnap ellátogatnánk az árvaházba a gyerekekhez?
– Jó ötlet, olyan rég láttam őket.
– Bizony, régen.
– Akkor megyek is, venni kell néhány dolgot a gyerekeknek.
– Veled menjek, drágám?
– Ha szeretnél. Ha nem zavarna, hogy velem kéne jönnöd.
– Ne beszélj butaságokat, szívesen elmegyek veled vásárolni.
– Jól van, öt perc és jövök, aztán indulhatunk.
– Rendben, életem.

Kedvesem tényleg öt perc alatt elkészült, kézen fogva léptünk ki a házunkból. Egy darabig futva mentünk. Aztán lelassítottunk, és tovább sétáltunk, így hamarabb beértünk a városba. Kedvesem azonnal megrohamozta a gyümölcsárust. Vett a gyermekeknek almát, narancsot, barackot, és szilvát is bőven. Ezután kedvesemmel betértünk egy cukrászdába, ahol Esme rendelt hat tortát. Hozzá rendelt még törökmézet is. Esme mondta, hogy a lányok az árvaházban nagyon szeretik a törökmézet. Abból is rendelt néhányat. Majd utunk a húsáruhoz vezetett, több kiló húst vettünk. Én boldogan költöttem a pénzt kedvesemre, ráadásul az árváknak megy, akik megérdemlik a törődést. Szép lassan mindent összegyűjtöttünk, vagyis kedvesem vásárolt meg mindent, amit kellett, ez a vásárló túra kicsit elterelte a gondolataim. De miután hazaértünk felötlött bennem a kérdés, mit csinálhat most Edward?

Edward szemszöge:

Elhagytam őket, akik szeretnek, akik megbíztak bennem, mekkora egy szörnyeteg vagyok. Fájdalmat okoztam, szegény Esme, hisz anyám helyett, anyám volt, és Carlisle annyira szeretett, és támogatott, és büszke volt rám. De tudnom kell, milyen ez az élet. Tanulnom kell a saját hibáimból. Ma este fogok először emberre vadászni, milyen kegyetlen szó ez, vadászni. De már kezdek éhes lenni. Egy sötét sikátor felé mentem, gondoltam ott senki nem lát meg, és nem lesz gondom. Hamar meghallottam egy fickó mocskos gondolatait, egy fiatal kislányt készült megerőszakolni. Ezt nem hagyhatom, a kislánynak nem mehet tönkre az élete, hisz még előtte áll az élet. Gyorsan futottam, meg kell ezt akadályoznom, már hallottam a lány könyörgő hangját. Már a férfi háta mögött álltam, és rászóltam a férfira.
– Mit csinál itt, jó ember?
– Takarodj innen, fiam, mert megbánod.
– Ezt nem hinném, inkább neked kéne félned.
– Egy ilyen taknyos kölyök nekem ne beszéljen.
– Kislány, menj innen, szaladj haza, a bácsit bízd rám, és többet ne sétálj ilyenkor sikátorokban.
– Jó – mondta remegve majd elfutott.

Megvártam, míg elég messze ért, és már csak egészen halkan hallottam a gondolatait. Majd rámorogtam a férfira. Hallottam, hogy szíve felgyorsul, éljen, az adrenalin miatt jobb lesz a vére. Azonnal belemélyesztettem fogaim a nyaki artériába, és szívtam az éltető nedűt. Isteni íze volt, sokkal jobb, mint az állati vér. Miután végeztem a férfival, a tetemét elégettem az erdőben. Megfogadtam, ezek után csak rossz emberek vérét iszom. Jó volt engedni kicsit az ösztöneimnek, de mégis bűntudatom volt. Hisz fogadott apám nem ezt tanította nekem. Minden egyes gyilkosság után Carlisle, és Esme jut eszembe. De az vigasztalt, hogy kicsit igazságot szolgáltatok, hisz bűncselekményeket akadályozok meg. De bűncselekményt is követek el, hiszen gyilkolok. Néha, mikor megéhezem, állatot ölök. Igen, állatot ölök, mert nincs mindig szívem embert ölni, bár milyen jó is az embervér. Nem sokáig bírom ezt. Keresni kéne egy társat, akivel együtt vadászhatok. Hogy legyen kivel beszélnem. Mert ebbe a magányba beleörülök. Már lassan egy éve elhagytam fogadott szüleim. Egy év magány. Lehet, kevésnek kellene tűnnie. De én úgy érzem, hogy legalább száz év. Elkezdtem hát járni a világot egy beszélgető társért. Na meg persze, legalább más országokban, városokban, falvakban tehettem igazságot.

Carlisle Cullen élete 28. fejezet

Kívánok jó olvasást a fejihez!! :)AZ előző részhez komizóknak ajánlom a fejit!! :D
Most is szépen kérem a komit! :) és remélem figyelembe veszítek hogy 00:15 perckor raktam fel :) na de jó olvasást :)

Edward elhagyja a családot

Carlisle szemszöge:

– Esme, hozzám jössz felségül? – persze illedelmesen fél térdre ereszkedtem.
– Igen – sikkantotta, és a nyakamba ugrott.

Kivettem a csokorból a gyűrűt, és ráhúztam kedvesem ujjára. Szerelmem szemei csillogtak a boldogságtól, fiúnk gratulált, és láttam, hogy is örül a boldogságunknak, de mégis láttam a szemében a fájdalmat. Talán magányos, futott át az agyamon.

– Semmi bajom, apa, nem vagyok magányos. – próbált nyugtatgatni. De én átláttam rajta.

– Ahogy gondolod, fiam. Csak aggódóm, aggódunk érted. Nehéz lehet neked egyedül.

– Már megszoktam az egyedüllétet, és jó ez így nekem. És ha arról van szó, a szerelem biztos, majd megtalál idővel, én türelmesen kivárom, ne izguljatok értem annyit.

– A szüleid vagyunk, ha nem is vérszerintiek, de szeretünk, és féltünk, ez ellen nem tehetsz semmit sem.

– Tudom, és nem is szeretnék. Én is szeretlek, titeket. – mondta mosolyogva. Majd megölelt minket. - És, mikor lesz az esküvő?

– Hát, én nem tudom. Szívem, mikor szeretnéd megtartani?

– Hát, úgy egy éven belül. Ha az megfelel? – kérdezte boldogan kedvesem.

– Persze, hogy megfelel. Nem sietünk sehová.

– Ez így igaz. Egyetértek apával. Na, de én megyek fel a szobámba, holnap dolgozat földrajzból, és történelemből átolvasom, nehogy valamire rosszul emlékezzek.

– Jól van fiam - válaszoltuk egyszerre Esmével, és összemosolyogtunk. Edward nevetve ment fel az emeletre.

Teljesen össze vagyunk hangolódva Esmével. Talán ezalatt a pár év alatt teljesen átvettük egymás gondolatait. Rájöttem, ő a tökéletes lelki társ. Már, ha egyáltalán van lelkem. A gondolataim állandóan csak körülötte forognak, kivéve persze akkor, mikor gyógyítok. De amint akad, egy kis szünetem, rögtön ő jut az eszembe. Már kezdem túlságosan is azt érezni, hogy ez a szerelem, amit kedvesem iránt érzek beteges. Már kicsit kevesebbet túlórázom, mind ezt azért, hogy több időt töltsek kedvesemmel. Persze Edward is fontos nekem, hiszen a fiamként szeretem. Kezd lelkiismeret-furdalásom lenni, mert mostanában kicsit elhanyagoltam. Remélem, ezt fiam nem veszi zokon, látom már egy ideje, hogy valami nyomja a szívét. Beszélnem kell vele a napokban, ez biztos, nem bírom elviselni, hogy valami foglalkoztatja, és ez őt aggasztja. Rá van írva minden az arcára.
4 hónap múlva:

Edward szemszöge:

Kezd lelkiismeret-furdalásom lenni, mert mostanában kicsit elhanyagoltam. Remélem, ezt fiam nem veszi zokon, látom már egy ideje, hogy valami nyomja a szívét. Beszélnem kell vele a napokban, ez biztos, nem bírom elviselni, hogy valami foglalkoztatja, és ez őt aggasztja. Rá van írva minden az arcára – hallottam meg apám gondolatait.

Igaza van, valami nyomja a szívemet egy ideje. Mégpedig az, hogy lehet, hogy nekem nem is itt kéne lennem. Kezdek meginogni abban, hogy szabályos ez az életforma, amit követünk, amit követek. Carlisle azt mondja van másik lehetőség, amit a többi vámpír követ, mi vagyunk a különcök. A többi vámpír mind embervéren él. Lehet nekem is azt az utat kéne járnom, hisz attól még, hogy Carlisle és Esme nem öltek embert, nem tudhatják melyik is az igazi élet. Követnek egy életformát, miközben a másikat nem is ismerik. Lehet a másik mód jobb, és az természetesebb is, hiszen mi szörnyek vagyunk. A pokol teremtményei. Na, jó Carlisle és Esme nem szörnyetegek, de én az vagyok, egy lelketlen szörny, egy átkozott gyilkos. Hiába állatot ölök. Ezt meg kell beszélnem apámmal. Remélem, minél előbb megejtjük ezt a beszélgetést. Nem élhetek tudatlanul, ha van másik mód, én meg akarom tapasztalni. Amint ezt végiggondoltam meghallottam fogadott apám gondolatait.

– Gyere be – szóltam ki.
– Hello, fiam. Látom, valami nyomja a szíved. Elmeséled nekem?
– Már igazság szerint vártam, mikor szeretnél velem beszélni.
– Most itt vagyok, hallgatlak.
– Kétségeim vannak.
– Mi felől?
– Az életmódunkkal kapcsolatban.
– Mondd, csak fiam hallgatlak.
– Honnan tudod, hogy ez a jó mód? Próbáltál már embervéren élni?
– Figyelj, fiam, én nem tudhatom, hogy ez jó életmód e. de tudom, hogy nem akarok embert ölni, én segíteni akarok az embereken. Eddig sokan mondták, hogy az embervér jobb. Sosem próbáltam, de nem is fogom.
– De én így, hogy döntsem el, hogy jó ez, amit teszek? – kérdeztem feszülten.
– Tudod, hogy én nem akadályozom meg azt, hogy ha akarsz, elmehetsz akármennyire is fáj. Ha te a másik életmódot választod, nem szólhatok bele. Ezt neked kell érezned. Ez a te döntésed, Edward. Helyetted nem dönthetek.
– Köszönöm, apa, hogy meghallgattál.
– Szívesen, máskor is, ha bármi van, szólj, és ha tudok, segítek neked, ezt neked is tudnod kell.
– Tudom, és kösz.
– Akkor én most mentem.
– Jól van - azzal megfordult és kiment a szobámból.

Igazán sokat segített ez a beszélgetés, ha rövid volt, akkor is. Igaza van, ez az én döntésem. Ő nem tudhatja mi a jó nekem. Ez a beszélgetés lényegre törő volt. Azt mondta, bármennyire is fájni fog, ő elenged, és élhetek másik életet. Na ez az, fájdalmat fogok okozni, ha elmegyek, de úgy érzem, el kell mennem. De nem lehetek olyan önző, hogy egy szó nélkül lépek le, el kell köszönöm a szüleimtől. Akik már sajnos nem lesznek a szüleim, miután kilépek az ajtón.
Nekem is fájni fog, hogy elmegyek, de tudnom kell, milyen a másik élet, így is, úgy is szörnyeteg vagyok. Már teljesen mindegy, a lelkem már nem létezik, az már a pokol részévé vált. Lementem a nappaliba, ahol Esméék tartózkodtak, összebújva voltak. Nem akartam őket megzavarni. De muszáj lesz elmennem. És miután embert öltem, többet nem térhetek ide vissza, és ez fog a legjobban fájni.

– Esme, Carlisle. – miután megszólítottam őket rám néztek, és tudták döntöttem.
– Mondd, fiam.
– Sajnálom, hogy fájdalmat fogok okozni, de úgy döntöttem elmegyek. Tudnom kell, milyen a másik élet.
– Sajnálom, hogy így döntöttél, de ha menned kell, menj.
– Edward. Nekem nagyon fáj, hogy elmész, elvesztettem egy fiam, és most a másik is elmegy, de megértelek – mondta könnyek nélkül zokogva Esme.
– Sajnálom – mondtam. Majd elviharoztam, nem akartam a fájdalmat az arcukon látni. De ezeket a fájdalmas arcokat, sosem fogom elfelejteni.

Most már biztosan tudom, egy szörnyeteg vagyok. Tönkre tettem két,„ember” boldogságát, és ez fájt a legjobban. De mennem kellett. Bármennyire is fájt ez.

Carlisle szemszöge:

Miután lejöttem Edward szobájából, tudtam, hogy nem fog velünk maradni. Kedvesem hallotta a beszélgetésünk. Nagyon le volt törve. Félt, rettegett, hogy elveszíti második fiát is.
Belül én is ordítottam, hisz, ha elmegy, én is a fiam veszítem el. Kezdtem érezni az űrt, a nem dobogó szívem tájékán. Fájt, éreztem, hogy talán egyszer eljön ez a pillanat, ettől rettegtem mióta átváltoztattam. És tudom, hogy el fog menni. De megértem őt, tudnia kell, hogy milyen is a másik lét, a vámpírok számára a „szabályos táplálkozás”. Hallottam, ahogy emberi tempóban jött le a lépcsőn, fiúnk. Szóval, döntött.

– Esme, Carlisle. – miután megszólított minket ránéztünk kedvesemmel, és tudtuk döntött.
– Mondd, fiam – mondtam már fájdalommal teli hangon.
– Sajnálom, hogy fájdalmat fogok okozni, de úgy döntöttem, elmegyek. Tudnom kell, milyen a másik élet.
– Sajnálom, hogy így döntöttél, de ha menned kell, menj – mondtam. Nem omolhatok össze most, nem, Esmének támogatásra lesz szüksége.
– Edward. Nekem nagyon fáj, hogy elmész, elvesztettem egy fiam, és most a másik is elmegy, de megértelek – mondta könnyek nélkül zokogva Esme.
– Sajnálom – mondta fiúnk is megtörten, majd távozott.

Létezésem legfájdalmasabb napja volt ez. Esme tovább zokogott, könnyek nélkül. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de tartanom kell magam. Kedvesemnek szüksége van rám, jobban, mint máskor. Elhatároztam, kevesebbet fogok dolgozni, egy ideig. És mikor úgy érzem, kedvesemnek jobb, akkor majd a munkába fogok temetkezni. Még csak pár perce lépett ki innen, máris hiányzik. A fájdalom mardosta halott szívem. De nem volt mit tenni. Elment, és talán vissza se tér hozzánk. És ez fájt a legjobban, hiszen nem is hagyta, hogy megmondjam neki, hogy mindig a fiam marad, és bármikor visszatérhet hozzánk