Carlisle Cullen élete 2.fejezet

Megérkezett a második fejezet! Remélem tetszeni fog nektek!
üdv:Solya :)


2. Fejezet
Idegen vámpírok

Futottam és futottam, nem is tudtam, merre menjek. Talán új házamhoz kéne mennem, és le kéne pakolnom a néhány holmimat. Végre hazaértem, ez a ház is csodálatos, a fal vajszínű, a bútorok gyönyörű antik darabok, amik kitűnően illenek a ház belsejéhez. Körülbelül egy órán keresztül csak csodáltam az új otthonom. Miután körbe néztem rögtön ki is választottam magamnak a dolgozó szobámat, aminek fehér fala volt és volt benne egy hatalmas ablak is, ami pont az erdőre nézett, a falon egy kép volt, ami egy kis falucskát ábrázolt. Ez eszembe jutatta a kis falut, ahol éltem eddig, és halott szívembe bekúszott a magány érzése. Ha dobogna a szívem már rég megszakadt volna a fájdalmában, fájt a magány. Létezésem alatt most éreztem leginkább, hogy milyen egyedül is vagyok. Már hetven éve vagyok vámpír. Ó te jó ég, néha én sem hiszem ezt el. Hetven éve apám meghalt, ő volt az utolsó családtagom. Na de nem szomorkodom tovább, hiszek benne, hogy jobb lesz az életem. Bementem a hálószobámba a szobának világoskék színe volt, az ágyam mellett volt egy kis szekrény azon egy kislámpa állt, itt is nagy ablakok, nyíltak az erdő déli részére biztosítva így remek kilátást. Imádom ezt a szobát. Habár nekem nincs is szükségem ágyra, mivel nem alszom, de muszáj fent tartani a látszatott. Végül is bevonultam a dolgozó szobámba, és elő vettem a kedvenc könyvem. Imádok olvasni ez a szenvedélyem, mikor nem vagyok a kórházban, mindig olvasok. Most is a dolgozó szobámban, ülök és olvasok. Hú, már négy napja nem vadásztam el kéne mennem. Letettem a könyvem, és kivágtattam a házból. Ó, a futást imádom, a szél belefúj az arcomba olyan, mintha repülnék, annyira szabadnak érzem magam. Megfeszültem, és abbahagytam a futást, mert idegen szagot éreztem, mire a torkom mélyéről reflexszerűen vad morgás tört fel. A következő pillanatban három vámpírral találtam magam szemben. A szemük vörösen izzott, ők valószínűleg emberekkel táplálkoznak.

− Nyugalom, békés szándékkal jöttünk. A nevem, Tom, ők itt a társaim, Amanda és Chris.
Szép lassan emelkedtem fel a támadó állásomból.
− Az én nevem, Carlisle Cullen. Itt lakom a közelben.
− Te itt élsz? - A hangjában hitetlenkedést éreztem.
− Igen, itt, a kórházban dolgozom, mint orvos - mondtam büszkén, és határozottan.
− Te a kórházban dolgozol? De hogyan hiszen te is vámpír vagy, hogyhogy nem ölsz embert? Hogy tudod ezt megállni? - kérdezte tőlem Chris hitetlenkedve.

− Én állatvéren élek, és már hetven éve követem ezt az életmódot. Még sosem öltem embert. Erre büszke is vagyok. - De ti mi járatban vagytok erre? - kérdeztem kíváncsian.
− Mi csak erre jártunk és vadásztunk. Soha nem hallottunk még olyan vámpírról, aki még nem ölt embert. Te vagy az első, habár nem sok mindenkivel találkoztunk még utunk során.
− Nekem is ti vagytok az első ismerőseim. Tényleg, nem találkoztatok olyannal, mint én?
− Nem, sajnos nem. De szívesen megismernénk egy kicsit közelebbről, ezt az életmódot habár szerintem ez természetellenes! Nem bánod, hogyha csatlakoznánk hozzád egy kis időre? -
Ezen a kérdésen nem gondolkodtam, sokat azonnal rá vágtam a válaszom.
− Természetesen, csatlakozzatok hozzám bátran - mondtam boldogan. - Számomra a megtiszteltetés, hogy ki próbáljátok az én életmódom. - Nagyon belelkesültem, hogy lehet, nem leszek sokáig magányos, ha csak egy rövid ideig is.
− Velem tartanátok már most is? Éppen vadászni indultam.
− Hát, ha nem bánnod, akkor csatlakozunk hozzád!
−Nem, dehogy bánom! Kövessetek! Arra gondoltam, hogy vadászhatnánk szarvasra. Mit szóltok?
−Szarvasra? Nincs esetleg valamilyen más állat? - kérdezte panaszosan Amanda.
−Természetesen van más állat is. Ajánlom nektek az oroszlánt és a pumát. A hegyekben megbújik néhány. A ragadozóknak jobb az íze, mint a növényevőknek. Induljunk - mondtam határozottan.
−Menjünk! - mondták egyszerre.

Eszméletlen gyorsan száguldoztunk, kikapcsoltam az agyam működését, és az ösztöneimre hagyatkoztam. Beleszagoltam a levegőbe, és megéreztem egy medve illatát. Azonnal az illat nyomába eredtem, az állat gyanútlanul szaglászott, de amikor megérezte a veszélyt rám vicsorgott, de már késő volt, rá vetettem magam a nyaki-ütőerére, és elkezdetem szívni a számomra éltető vérét.
Ismét bele szippantottam a levegőbe, és megéreztem egy szarvast. Rögtön utána vetettem magam, ő előbb megérezte a veszélyt, mint az előző áldozatom. A szarvas megpróbált elmenekülni, de én utolértem, leszorítottam őt a földre, és megkerestem a nyaki-ütőerét, majd vele is végeztem, most már jól lakottan figyeltem új ismerőseim vadászását. Chris rávetette magát egy pumára, a puma küzdött, morgott, karmolt, de ez nem használt, Chris csak nevetve ölte meg áldozatát.
Amanda egy farkast kapott el, ő is gyorsan, kecsesen végzett kiszemeltjével.
Tom egy nőstény oroszlánra akarta rávetni magát, de az oroszlán nem hagyta magát könnyen. Nagyon gyorsan futott, de hiába, mi vámpírok mindenkinél, és mindennél gyorsabbak vagyunk.
Amanda jött oda hozzám először, miután végzett áldozatával.

− Ó, Jézusom, ez szörnyű volt. Nem hiszem el, hogy te képes vagy így élni - mondta hisztérikus hangon.
− Amanda, ne beszélj így, igazán örülhetnél, hogy Carlisle hajlandó volt megmutatni az életmódját - szólt rá ingerülten Tom, Amandára.
−Semmi gond, Tom, elhiszem, hogy nektek nem valami finom az állatvér, hiszen megszoktátok az embervért, így nehezebb átállni.
−Hát, tényleg nem valami jó - fintorgott Chris, és egy kicsit Tom is.
−Tudom. Gyertek, megmutatom az otthonom.
− Ez igazán remek ötlet. Köszönjük a meghívást - mondták egyszerre lelkesen.

Visszafutottunk a házamhoz, bevezettem őket a napaliba. Csodálkozó tekinteteteket láttam magam előtt. Körbe vezettem őket a házban. Beléptünk a dolgozó szobámba.
−Üljetek le.
−Köszönjük. Gyönyörű a házad. Te rendezted be? - kérdezte csodás dallamos hangján Amanda.
−Igen én rendeztem be a szobát. Meddig szándékoztok maradni? Nem azért kérdezem, mert nem látlak titeket szívesen, nagyon is örülök, hogy itt vagytok.
− Hát, ha nem zavarunk még maradnánk néhány hétig. De valószínű nem fogunk rá szokni az állatvérre. Mi megértjük, ha már ezek után nem látsz minket szívesen.
− Jaj, erről szó sincs, maradjatok addig, ameddig csak akartok, de ha lehet a közelben ne vadászatok emberre.
− Ez természetes, nem akarunk bajba sodorni - mondta őszintén Chris és Tom egyszerre.
− Akkor ezt megbeszéltük. Megmutatom a szobátokat.
Mindenkinek megmutattam a szobáját, le se jöttek egész este. Na, nem baj majd holnap kifaggatom őket. Egész este a kérdéseimen törtem a fejem. Reggel 8-kor léptek ki szinte egyszerre a szobájukból a vendégeim.

− Jó reggelt! - köszöntem kicsi szomorúsággal a hangomban.
− Viszont! Valami baj van? Carlisle, olyan furcsa a hangod!
Na tessék én terveztem el, hogy kérdezni fogok, erre ők kérdeznek, ez remek, mondhatom.
− Nem, nincs semmi gond. De most be kell mennem a kórházba, ha megbocsátotok.
− Persze, csak nyugodtan.
− Addig is, míg távol vagyok, érezzétek magatokat otthon! Akkor, sziasztok!
− Szia! - köszöntek el kórusban