Carlisle Cullen élete 4.fejezet

A nagy beszélgetés

Mindenki kicsörtetett a szobájából, én pedig már a nappaliban álltam. Amanda és Tom arcán kíváncsiságot láttam, míg Chris arcán érdeklődést, és értetlenséget. A csend kezdett kínossá válni, ezért én törtem meg.

− Figyeljetek, azért hívtalak le titeket, mert lenne néhány kérdésem hozzátok. Ugye nem bánjátok, ha egy kicsit kérdezősködöm?
− Ugyan, miért bánnánk?
Tom gyanúsan nézett a válaszoló Chrisre.
− Megbocsátanál egy percre, Carlisle? - kérdezte tőlem Tom. Tudtam, hogy van valami titkuk valamitől félnek, na de mitől?
− Természetesen, menjetek csak.
Tomék már vagy negyed órája elmentek beszélgetni. Valamit titkolnak, de nem tudom mit, és azt nem szeretem, hogyha nem őszinték hozzám. Talán valami sötét titok a múltból? De hát az a múlt miért kéne, hogy érdekeljen?
− Amanda, tudod, hogy mit titkolnak? Őszintén válaszolj!
− Én nem tudok semmit, Carlisle, csak 1 éve, ismerem őket!
− Értem.
Szóval Amandának fogalma sincs, hogy miért titkolóznak a srácok. Remélem, minél előbb megtudjuk a választ. Tomék most jöttek vissza. Úgy látom megbeszéltek a problémát.
− Nos, barátaim, akkor kérdezhetek? - kérdeztem kíváncsian.
− Természetesen. Csak először mondanunk kell valamit.
− Hallgatom.
− Szóval 5 évvel ezelőtt mi is állat véren éltünk, de egyszer csak elveszettük a fejünket Chris-szel és lemészároltunk egy fél falut. Hiába már két éve éltünk állat véren, de elcsábultunk. Mi annyira sajnáljuk, nem akartunk ezt elmondani neked, mert tudtuk, hogy csalódást okozunk neked, és megértjük, ha már nem látsz minket szívesen az otthonodban.

Az agyam hirtelen leállt, nem tudtam mit reagálni. Többször megpróbáltam összefoglalni a hallottakat, hogy ők is éltek állat véren, de nem voltak elég erősek, és megöltek rengeteg embert. Rengeteg ártatlan embert, akiknek családjuk volt, és azóta is ember véren élnek.

− Értem, szóval, ezért vonultatok félre beszélgetni. Én nem haragszom rátok, az a múlt, és azért fáj a gondolat, mert rengeteg embert megöltetek de, nem hibáztathatlak benneteket a múlt miatt. Nyugodtan maradhattok nálam, ameddig csak akartok.

Ezzel a hírrel tényleg nem tudtam most mit kezdeni, ezért úgy döntöttem inkább a kérdéseimre összpontosítok, amiket már 3 napja fel akarok tenni nekik.
− Kérlek titeket, figyeljetek rám, már három napja kérdezgetni akarlak titeket, és most már belekezdenék, ha nem gond?
− Nem gond, csak nyugodtan, szívesen válaszolunk.
− Mióta vagytok vámpírok? És ki változtatott át titeket?

− Én 1690 óta vagyok vámpír, szóval már 10 éve - válaszolta Chris.
− Én viszont 1686 óta - válaszolta nemes egyszerűséggel Tom.
− Hát én csak 1695 óta vagyok vámpír - mondta Amanda félénken. - Én nem tudom ki változtatott át, sajnos arra nem emlékszem, sőt még a családomra sem - mondta teli szomorúsággal a hangjában.

− Hát engem egy öreg, nomád vámpír változtatott át, akkor mikor az erdőben sétálgattam, iszonyat gyorsan történt minden. Egyszer csak egy árnyat láttam elhúzni a fák között, nagyon megijedtem, és azonnal gyorsabban, kezdtem szedni a lábaim. De utolért, ráugrott a nyakamra, és megharapott. Iszonyatos kínt éreztem, majd felordítottam fájdalmamban. De valami, vagy valaki megzavarhatta mielőtt végleg megölt volna. Rettenetes kínokat éltem át, azt hittem, hogy már a pokolban égek, de egyszer csak szűnni kezdett a fájdalom, azt hittem már vége a fájdalmaknak, de tévedtem helyette sokkal erősebb fájdalom következett. De hát ezt ti is átéltétek, nem szeretném ezt tovább mesélni. A lényeg az, hogy miután átváltoztam fogalmam sem volt, hogy mit is tegyek. Napokig kóboroltam az erdőben, míg egy gyanútlan turistacsoport arra nem tévedt, és én elvesztettem a fejem, rájuk támadtam, mind az öt embert megöltem fél perc alatt. Azóta ember véren életem, de egyszer csak rá akadtam Tomra, és átváltoztattam.

- Na akkor már nem is kell mesélnem - mondta enyhe mosollyal a hangjában Tom. - De ha gondolod, mesélhetek? Na Carlisle mi legyen, meséljek?
− Mesélj nekem akkor az emberi életedről - mondtam neki határozottan.

− Mint tudjátok engem Chris változtatott át. Az életem nem volt valami rózsás, az emberek kerültek apámat gyűlöltem. Amikor naponta megvert, miután hazajött a kocsmából. Volt mikor anyámat is megverte, sőt néha húgomat is elkapta. Néhányszor a hajánál fogva, én ezt nem néztem tétlenül, ezért mindig én kaptam a több verést. Napokig nem mertem kilépni az utcára rettegtem az emberektől, de leginkább apámtól rettegtem. Anyám rengeteget sírt a vállamon, én pedig mindig próbáltam erős maradni a szemében. Ez sikerült is, de miután ő elment sírtam, habár apám azt mondta, hogy egy igazi férfi sosem sír. Aztán egy napon megérkezett a megváltás számunkra, apánk meghalt. Nem tudtuk eltemetni őt, nem volt pénzünk. Anyám nemsokára meghalt, a húgom férjhez ment, én meg egyedül maradtam. Teljesen el voltam keseredve, se családom, se senkim. Aztán egy napon egy elhagyatott úton sétáltam magányosan, senki nem járt arra még a madár se. Hangosan gondolkodtam „Istenem miért nincs senkim a világon egy testvér, vagy egy barát?” És akkor meghallottam a hátam mögött egy hangot.

„Hello, én Chris vagyok. Hát te, ki vagy és nem félsz így egyedül kóborolni?
− Hello, a nevem Tom, és nincs miért félnem, nincs senkim, akinek hiányoznék.
− Ha mondanék neked valamit, elhinnéd?
− Attól függ mi az?
− Én, vámpír vagyok, és szükségem lenne egy barátra.
− Vámpír? Haha, ezt most valami vicc? – kérdeztem, de már késő volt, nyakon harapott, és elkezdődött az átváltozásom. „

Hihetetlen milyen történeteket hallottam. Tom története meghökkentett.
Szegény Amanda pedig nem emlékszik semmire. O, és Chris hát az ő története, se semmi az biztos.

− Köszönöm a beszélgetést, nagyon érdekes múltatok van. Amanda, nagyon sajnálom, hogy te nem emlékszel semmire.

− Van valami különleges képességetek? – jutott még eszembe. A képességek, mindig olyan izgalmasak.
− Hát igazából Chrisnek az a képessége, hogy csak az igazat tudod neki mondani, nem tudsz neki hazudni.
Amandának a képessége a tűz gyújtás, és tárgyak mozgatása a gondolatával.
Én pedig meg tudom állítani az időt.

− Hu, ezek igazán érdekes képességek. Szeretnék többet is megtudni róluk.
− Köszönjük. Neked van valami különleges képességed?
− Hát nekem hatalmas önuralmam van. Erre büszke is vagyok. Még egyszer, nagyon szépen köszönöm, hogy őszinték voltatok velem és megosztottátok velem az életeteket.

1 hét múlva

− Carlisle, köszönjük, hogy itt maradhattunk nálad. Sose felejtünk el téged. Hiányozni fogsz nekünk, de nekünk tovább kell mennünk. Reméljük, továbbra is szép életed lesz. Amint tudunk, meglátogatunk téged.
− Sziasztok - köszöntem el szomorúan.
− Szia - kiabáltak vissza a távolból.

Hát elmentek. Nagyon sajnálom, mert most újból egyedül tengethetem a napjaimat. Ma megyek dolgozni először, legalább a betegek várnak rám.