Carlisle Cullen élete 3.fejezet

Az állbetegség, és önostorozás

Még mindig futottam, és azon törtem a fejem mi lett volna, ha nem változtam volna át. Talán már rég halott lennék, ebben a percben szívesen haltam volna meg. Kész csőd az életem, nincs párom, a barátaimat nem sikerült rászoktatni az állati vérre. Minek élek még? Egy szörnyeteg vagyok, nem is kéne léteznem, talán sose lesz családom. Nem akarok így örök életet. Én családot szeretnék, ha ember maradtam volna, akkor talán lett volna rá lehetőségem. Istenem, de jó lenne, egy csodás feleség gyerekek, lehetne egy kamasz fiam, vagy lányom, aki néha összeveszne velem kicsit, hogy engedjem el szórakozni a barátokkal. De nem nekem ez valószínűleg soha nem adatik meg. Elég Carlisle Cullen, szedd össze magad! Ne légy borúlátó, majd csak találsz magadnak családot. Hu, már mindjárt ott leszek a kórház előtt. Le kell lassítanom, mert még a végén meglátnak, habár, ha meg is látnának, akkor is csak egy csíkot látnának elsuhanni. De nem kockáztatom meg a lebukás esélyét. Bementem az ajtón, és egy igen csinos nővérke jött elém.

− Á, bizonyára maga Carlisle Cullen. Örvendek a szerencsének, a nevem, Kamilla Cranford.
− Igen, én vagyok. Én is örvendek a találkozásnak, Kamilla. Szólaltam meg rekedtes hangon. Mivel most beteget játszom egy hétig, mert a barátaimmal akarok lenni.
− Ó jaj, csak nem beteg doktor úr? - kérdezte aggódással a hangjában.
− De sajnos igen, azért jöttem, hogy szóljak a főnök úrnak, hogy csak jövő héten kezdenék, ha nem lenne gond.
− Ó várjon, egy pillanatot mindjárt megkérdezem a reggeli ügyeletes nővért, hogy látta-e a főorvos urat.
− Nagyon szépen köszönöm! - engedtem felé egy kedves mosolyt. Halottam, hogy a szíve lelassul, utána pedig háromszor olyan gyorsan ver. Hu, ezek szerint működik ez a vonzerőm, habár nem szeretem használni, nem is akartam elkápráztatni Kamillát.
− A főorvos úr 10 perc múlva ér be. Megvárja őt, doktor úr?
− Igen, megvárom köszönöm a kedvességét.
− Jaj, szívesen tettem. De most mennem kell, hívnak egy beteghez. Remélem, még látjuk egymást.
− Én is remélem, viszlát, Kamilla - köszöntem el tőle kedvesen.

Leültem egy székre, mégse álldogáljak, gyanús lesz, ha nem fájlalom a lábam.
Vajon mit csinálnak a barátaim? Remélem, jól érzik magukat. Na, mikorra ér már ide, a főnők? Már 15 perce várok rá. Nem baj, muszáj lesz meg várnom, nem léphetek le, csak úgy. Azt gondolná felelőtlen vagyok, még a végén ki is rúgna.
- Doktor Carlisle Cullent keresem.
− Itt vagyok - álltam fel a székből és oda léptem egy őszülő 50 év körüli férfihoz.
− Jó napot, a nevem, Alex Mendez, én vagyok a maga főnöke. Halottam, hogy keresett. Miben segíthetek?
− Az a helyzet, hogy megfáztam, és szólni akartam önnek, hogy csak jövő héten kezdenék, ha nem lenne gond.
− Hát nagy szükség lenne magára, de betegen nem várhatom el öntől, hogy dolgozzon. Menjen haza, és pihenjen jövő héten, várjuk magát.
− Köszönöm a jó indulatát. Akkor jövő héten jövök.
− Rendben, és jobbulást.

Ki is mentem a kórház ajtaján. Bevetettem magam az erdő sűrűjébe, de mielőtt futni kezdtem volna, körbenéztem, nehogy meglássanak.

Tíz perc alatt hazaértem, barátaim már az ajtóban vártak.
− Szia! - köszöntöttek mosollyal az arcukon.
− Sziasztok! - üdvözöltem őket én is mosolyogva.
− Mi jót csináltatok, míg távol voltam? - kérdeztem őket kíváncsian.
− Kicsit kitakarítottuk a házat. Meg átrendeztük egy kicsit a bútorokat, azután elmentünk vadászni. Reméljük nem gond, ha egy kicsit átalakítottuk a házat? Az irodád meghagytuk olyannak, amilyen volt.
− Természetesen nem gond. Merre voltatok vadászni?
− Hát az erdőben voltunk, elkaptunk néhány szarvast. Nem volt kedvünk messze menni a várostól. Most nem akartunk embert ölni, és csak is a te jókedvedért megyünk az erdőbe vadászni. Nagyon megkedveltünk téged.
− Köszönöm nektek, hogy elviselitek az én kedvemért az állatvért – mondtam meghatódva.

Ilyen rendes barátokat, a kedvemért nem öltek ma embert, ez jó érzéssel tölt el. Talán mégse olyan csőd az életem. A mosolyt le se lehetett egész nap vakarni az arcomról, ezt barátaim is észrevették. Az én boldogságomat látva, nekik is nagyon jó kedvük volt ma.
Bementem velük a házba, megnéztem mit is alakítottak át pontosan. Beléptem és tátva maradt a szám. Egy porszem sem volt a bútorokon és az asztalokon, igen alapos munkát végeztek Chris-ék.

− Nagyon jó lett minden, elismerésem nektek. Kinek az ötlete volt az átrendezés?
− Igazából Amandának jutott eszébe, neked akartunk jót, így praktikusabb az elrendezés, de ha nem tetszik, akkor visszarendezzük.
− Dehogy rendezitek vissza, sokkal jobb ez az elrendezés, mint az előző elrendezésem. Köszönöm nektek!
− Igazán nincs mit.

Mindenki elvonult a szobájába, én felmentem a dolgozó szobámba, és elővettem a kedvenc könyvem, amit huszadjára olvasok már ki. A könyvet egy óra alatt olvastam el, ez a hátránya, ha vámpír vagy, mindent gyorsan csinálsz. Már eltelt megint egy óra, és unatkozom. Talán most kéne kérdezősködnöm.
- Chris, Amanda, Tom lejönnétek a nappaliba beszélgetni egy kicsit? - szólaltam meg, nem kiabáltam, hiszen a hallásunk ezerszer jobb, mint az embereké.