Carmen és Eleazar esküvője (Ajándék novella, csak azért, mert tavasz van :D )

Carmen és Eleazar esküvője

Carlisle szemszöge:

1985-öt írunk, ma június 14-e van. Ma van a legjobb barátom esküvője, és én leszek, aki összeadja őt, és választott párját. Carmen, Eleazar párja, nagyon kedves teremtés, boldog vagyok, hogy barátom végre megtalálta a társát. Carmen, hatalmas nagy izgalommal várja már azt a pillanatot, amikor kimondhatja az örök hűséget Eleazarnak.

És kedves barátom is nagyon várja már, ő is izgatott, habár ahhoz képest, hogy nagyon nyugodt típusnak ismeretem meg, bár nem tudom, milyen egy szerető lényt elvenni, de valószínű, ha én is megtalálom a párom, akkor én is izgatott leszek az esküvőnk napján.

Carmen szemszöge

Fontos nap a mai, mert ma férjhez megyek. Olyan izgatott vagyok. Azt sem tudom, merre jár a fejem. A lányok, voltak olyan kedvesek, és csináltak nekem egy nyugtató fürdőt.
Elmerültem a jó meleg vízben, és szabad utat engedtem a gondolataimnak. Visszagondoltam az első találkozásunkra, az első csókra, az első együttlétre, soha életemben nem voltam annyira boldog, mint mikor először megcsókolt.

Emlékszem, éppen vadászatról jöttünk vissza, én megálltam, és leültem egy fatörzsre. A kedvesem követte a mozdulatomat, és ő is megállt. Már akkor is éreztem, mennyire szeretem őt, titkon reménykedtem, hogy megcsókol, bíztam abban, hogy megszeret. Mert beismerem, hogy én beleszerettem. Még csak fél évet töltöttem vele együtt, és ez idő alatt halálosan beleszerettem. Mindent szerettem rajta a hangját, a szemét, testét, soha nem gondoltam még így férfira. Ő teljesen megváltoztatta az életem.

- Carmen, talán valami baj van?
Olyan édes volt, ahogy aggódott, és láttam valami különös csillogást a szemében. Mi?? Különleges csillogást? Á, Carmen, térj magadhoz, talán csak a napsugara villant meg a szemében.

Akkor még ezt gondoltam, de már tudom mi volt az a csillogás, az a szerelem és a féltés sugara volt.

- semmi gond, csak meg akartam kicsit pihenni, habár nem lehetek fáradt, tudom, csak ez olyan volt emberi szokás, ugye nem baj, hogy megálltunk?
- Ó, dehogy is baj, tudom, hogy érzel ezekkel az emberi szokásokkal szemben, én is így vagyok vele. Néha jól esik megpihenni. Akarod, hogy esetleg magadra hagyjalak?
- Ne! - szinte kétségbeestem, és túl gyorsan is mondtam.
- Jól van, akkor maradok. Leülhetek?
- Persze, csak nyugodtan. Ha most dobogna a szívem, biztos, hogy a torkomban dobogna. Azok a szemek. Belenézett a szemembe, és habozást láttam, a szemében mintha hezitálna.

- Carmen, én belehalok, ha nem mondhatom el neked, amit érzek. Én, szeretlek. Attól a perctől kezdve, amikor a segítségemet kérted. Én elhiszem, ha már látni se akarsz, majd ez után, de ezt el kellett mondanom neked. Annyira féltelek, nagyon sokat jelentesz nekem.

- Eleazar, én is szeretlek, attól a perctől fogva, amikor a segítségedet kértem. A világot jelented nekem, a mindent.

Lassan közelíteni kezdett felém, hezitált, mint egy szerelmes férfi, mint egy ember, aki attól fél, hogy elutasítom őt. Ezért én csaptam le sürgetően az ajkaira. Az a csók, nagyon forró volt, benne volt minden szerelem, vágy, féltés és minden, aminek benne kellett lennie. Elszakadtunk egymástól, és egyszerre mondtuk ki:
SZERETLEK!

Gondolataimból a kopogás rángatott ki.

— Carmen, ideje lenne kijönnöd, nemsokára férjhez mész - halottam meg Irinia izgatott hangját.
— Azonnal megyek - azzal kiszálltam a kádból, és magamra tekertem a törülközőt, majd kimentem Kate szobájába, mivel ide rejtettük a menyasszonyi ruhámat Eleazar elöl.
— Na, akkor kezdjük a sminkkel, és utána megcsináljuk a hajad - mondta anyám és rám mosolygott.

2 óra van még az esküvőmig. A sminkem kész, a lányok most a hajamat csinálják. Szőke hajam be lesz göndörítve, és oldalra egy rózsaszín rózsa lesz betűzve a frizurámba.

Elővettem az erre az alkalomra újonnan vett fehérneműt.
Francia bugyiból, harisnyából, fűzőből, és a gyönyörű csipkés harisnyatartóból áll a szett. Úgy rohan az idő, pár perc van már csak hátra, és feleség leszek egy örökké valóságon át.


Eleazar szemszöge:

Hát eljött a nagy nap, végre feleségül veszem álmaim asszonyát. Istenem, ez a nő, teljesen bele vagyok habarodva. Azok a szemek, és ahogy rám néz. Semmi kétség, ő az, aki mindent felborított, teljesen jó értelemben, ha nem lépett volna az életembe, ma is embereket ölnék.
Hirtelen beugrott egy emlékkép: Én, és Carmen, az első csókunk. Vadászatból tartottunk éppen hazafelé, akkor még Volterrában éltünk mindketten. Akkor sajnos még embereket öltünk. Tisztán emlékszem, hezitáltam, emberi idő szerint február 14-e volt. Ezen a napon akartam bevallani az érzéseimet, az életemnek. Féltem, mi van, ha visszautasít. Csak fél éve ismertem, de rögtön tudtam, hogy ő az igazi, és tudtam, örökké csak őt fogom szeretni.

Hírtelen állt meg, és egy kidőlt fatörzsre ült le. Én is hirtelen álltam meg, ösztönösen követtem minden mozzanatát. Ahogy ült az a kecsesség, ha rá néztem, akkor elfogott egy jól eső bizsergés, persze tisztában volta vele, hogy mi ez a bizsergés, beleszerettem, olyan csodálattal figyeltem. El kell mondanom, amit érzek, muszáj tudnia.

- Carmen, talán valami baj van? - kérdeztem meg féltően
- semmi gond, csak meg akartam kicsit pihenni, habár nem lehetek fáradt, tudom, csak ez olyan volt emberi szokás, ugye nem baj, hogy megálltunk? – kérdezte egy kis bizonytalansággal.
- Ó, dehogy is baj, tudom, hogy érzel ezekkel az emberi szokásokkal szemben, én is így vagyok vele. Néha jól esik megpihenni. Akarod, hogy esetleg magadra hagyjalak? - kérdeztem kedvesen. A belsőm ordított, szinte könyörgött, hogy azt válaszolja, ne hagyjam magára.
- Ne! - mintha kétségbeesést hallottam volna a hangjában.
- Jól van, akkor maradok. Leülhetek?
- Persze, csak nyugodtan.

Haboztam, nem tudtam, hogy kezdjek bele a vallomásomba. Féltem az elutasítástól, pedig én eddig sose féltem, ha harcolnom kellett, nem gondolkodtam, cselekedtem. De ez olyan, mintha a vesztembe rohannék. Csak reménykedek benne, hogy azt mondja nekem, hogy nem menekül el előlem, nekem az is elég, ha annyit mondd, talán később együtt megpróbáljuk. De bele kellett kezdenem. Na jó, essünk túl rajta. Gondoltam magamban. Gyerünk, Eleazar, menni fog ez.

- Carmen én belehalok, ha nem mondhatom el neked, amit érzek. Én, szeretlek. Attól a perctől kezdve, amikor a segítségemet kérted. Én elhiszem, ha már látni se akarsz, majd ez után, de ezt el kellett mondanom neked. Annyira féltelek, nagyon sokat jelentesz nekem. Én téged nagyon, de nagyon szeretlek.

Bizonytalanul közelítettem az ajkai felé, de akkor váratlan dolog történt. Carmen hirtelen az ajkaimra tapadt. Egy szenvedélyes csókban forrtunk össze. Az ajkai, akár a méz, olyan édesek voltak, és olyan puhák. Ebben a csókban minden benne volt, szerelem, vágy, féltés minden, aminek benne kellett lennie abban a percben.
Elszakadtunk egymástól, és egyszerre mondtuk ki:
SZERETLEK!

Csodás egy nap volt az. Utána kézen fogva sétáltunk, csak estére értünk vissza. Létem legszebb órái voltak.
Úgy érzem ezek a percek az esküvő percei lesznek még is a legszebbek.

Már az oltár előtt állok, és izgatottan várom, hogy kedvesem megjelenjen.
És végre megláttam őt, gyönyörű volt, szinte éreztem, hogy az állam a földön hever.
Tört fehér ruhája, kecsesen omlott rá a testére a mell résznél kellemesen dekoltált volt, épphogy csak sejtetett valamit idomaiból. Számomra ő a tökéletes nő, már biztosan tudom, össze akarom kötni vele az életem örökre!

Carmen és Eleazar szemszöge: (Írói megjegyzés: ugyanarra gondolnak ezen a napon az oltárnál)

És megláttam őt, gyönyörű volt. Belenéztünk egymás szemébe, és semmi mást nem láttunk csak tiszta szerelmet egymás ránt. Már nemsokára közel érünk egymáshoz. Carlisle megeresztett egy mosolyt felénk, és elkezdte a szertartást. Csak egymás szemébe néztünk végig, és csak akkor eszméltünk fel, mikor barátunk megkérdezte akarjuk-e egymást örökké? És mi egyszerre mondtuk ki, hogy: IGEN!
Ezután forró csókban olvadtunk egybe. A szűk családi körünk tapsolt, és ujjongott. Kimentünk az udvarra, lágy zene szólt, és elkezdtük a nyitótáncunk. Táncoltunk, és csak táncoltunk. Carlisle felkérte Carment táncolni, én meg felkértem kedvesem édesanyját. Sokáig folytatódtak a táncpartner cserék, de mindig egymásnál kötöttünk ki. Életünk legszebb napja volt. Ma is boldogan élünk, és remélhetőleg örökké így is lesz.