Carlisle Cullen élete - 20. fejezet

Carlisle Cullen élete
20.fejezet

Esme vámpírrá válása

Carlisle szemszöge:

Miután ezek a szavakat kimondtam, megharaptam a nyakánál, és a csuklóinál is, hogy gyorsabban hasson a méreg. Felkaptam a karjaimba, és szaladtam vele haza. Az út felénél hatalmasat ordított. Hát elkezdődött a háromnapos szenvedés. Bocsáss meg, kedves.

Amint hazaértem, azonnal a szobámba vittem Esmét. Ezután fiam kérdő tekintetével találtam szembe magam. Nem volt erőm beszélni, ezért gondolatban mindent elmagyaráztam. Megértő tekintettel nézett rám, és magamra is hagyott Esmével.
Vissza kellett mennem a kórházba. Edwardot megkértem gondolatban, vigyázzon életem szerelmére, csak fél órát bírjon ki és haza jövök.
Amint végeztem a kórházban rohantam is haza, azonnal ki is vettem a szabadságom. Hazaértem, és rögtön szobám felé mentem, csak gondolatban volt erőm köszönni fogadott fiamnak.
Néztem életem szerelmének szenvedését. Újból átéltem az átváltozásom ugyanúgy, mint Edwardnál. Már másfélnapja tart az átváltozása. Ideje lesz, a fiammal is végre beszélnem.

− Edward, én elhiszem, hogy megvetsz érte, de nem akartam, hogy meghaljon, sokat jelent nekem, habár ő biztosan nem emlékszik rám.

− Carlisle, semmit nem kell, megmagyaráznod nekem, ez a te döntésed nem szólhatok bele.

− De igen is beleszólhatsz, hiszen itt élsz velem, és fiam vagy. Érdekel, a véleményed, nem akarok elsiklani felette. Ez egy fontos döntés volt, és sajnálom, hogy kihagytalak belőle, de nem volt időm szólni, sajnálom és tudom, hogy ez önzőség, de meg kell értened, kérlek, érts meg.

− Apa, apa kérlek, ne magyarázkodj, megértelek, a helyedben szerintem én is így cselekedtem volna. Ne hibáztasd magad, ami megtörtént az megtörtént. És imádkozz, hogy jól fogadja a vámpírrá válást. És ne essen neked rögtön.

− Rendben, és köszönöm, hogy megértesz.

− Menj hozzá vissza, szüksége van rád, ha bármi van, csak gondold ki, és én jövök, ha azt akarod.

Esme szemszöge:

Meghalt a fiam, teljesen elkeseredtem, tönkrement a házasságom, szöknöm kellett, semmi értelme az életemnek. A fiam volt az indok, hogy elmeneküljek végre a kegyetlen férjemtől. Boldog voltam, mikor megszületett a fiam, Anthony. De amikor az orvos közölte velem, hogy a fiam meghalt úgy éreztem én is vele együtt haltam meg.
Hazaengedtek, pedig teljesen össze voltam omolva. Az iskolába bejártam tanítani, de a gyerekek mindennap eszembe jutatták halott fiamat. Rengeteget sírtam éjszakánként.
Unokatestvérem, és férje nagyon aggódtak értem. Szinte már depressziós voltam, és ez igaz is. Elhatároztam magam, egyik nap hazafelé, hogy többet nem megyek haza, hanem öngyilkos leszek. Egyszerűen nem bírom a fiam nélkül, ő jelentette számomra a jövőt, a biztonságot, de nekem már semmilyen boldogság nem adatik meg.

Itt állok a kedvenc sziklám szélén, és elmélkedem, szinte lepereg előttem az életem. És rájöttem, nem volt boldog életem. Igaz voltak benne boldog időszakok, de az mégsem az igazi, nem találtam meg az igaz szerelmet, és már gyermekem sincsen. Ez így nem élet. Le is ugrottam. Zuhantam és az arcom előtt láttam magam még 16 évesen, és a kép mellé bevillant egy nagyon jóképű orvos arca. Carlisle Cullen, tisztán emlékszem a nevére. Mindig rá gondoltam, mikor a férjem megvert. Azt vártam éveken keresztül, hogy megmentsen. De sajnos nem jött. Már közel járok a földhöz, a halálhoz, már csak egy mondatot tudtam kimondani.

SZERETLEK, CARLISLE CULLEN! És már el is értem a földet.
A nagy sötétséget láttam, meghaltam végre? Fényt látok. Oh, hát túléltem és most egy mentőben vagyok? Ez nem lehet igaz, hisz én meg akartam halni, így most ha túlélem, le fogok bénulni, senki nem, kíván magának ilyen életet. Miért nem ért utol a halál? Miért kell ilyen szerencsétlennek lennem. Csak hangokat hallottam, ahogy néhány ember beszélt. Éreztem egy leplet a testemen. Szóval azt hiszik meghaltam. Jobb is ez így.

Újabb hangok ütötték meg a fülem, ez a hang tele volt aggodalommal.
Annyira hasonlít egy ismerősöm hangjára, egy igen kedves ismerősöm hangjára, Carlisle-ra. Az nem lehet, hogy ő itt. Már csak a képzeletem játszik velem, ez biztos, vagy még sem?
Figyelek a mondanivalójára. És végre értem mit is mond.



− Bocsáss meg, azért, amit most készülök tenni, de ha nem bocsátasz meg, megértem.
Most hazaviszlek, és majd mindent elmagyarázok, ígérem. És még egyet tudnod kell, SZERETLEK.

Szeret? Hisz nem is ismer. Vagy mégis ő lenne, akire mindig is vártam, az én csoda orvosom fiatal koromból? Nem tudom kinyitni a szemem, pedig úgy megnézném őt.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki/ valami megharap. A nyakamnál, és a csuklóimnál is. Aztán valaki felvett a vállára, és futni kezdet velem. Pokolian égtem, és annyira fájt, hogy fel is ordítottam. Sosem voltam gyenge, panaszkodós nő. Mindig jól titkoltam a fájdalmaim, de ez nem ment. Újból elnyelt a sötétség.,