Carlisle Cullen élete - 21. fejezet

Carlisle Cullen élete
21. fejezet

Beszélgetés, és első vadászatunk kezdete

Esme szemszöge:

Pokolian égtem, és annyira fájt, hogy fel is ordítottam. Sosem voltam gyenge, panaszkodós nő. Mindig jól titkoltam a fájdalmaim, de ez nem ment. Újból elnyelt a sötétség.
Hangok ütötték meg újból a fülem, Carlisle és egy fiú beszélgettek. Nem értettem, mint mondtak. Aztán kezdett tisztulni a hang. Már csak Carlisle-t hallottam.

− Esme, mostantól te is vámpír leszel. Amint vége lesz az átváltozásodnak mindent megbeszélünk. Vannak szabályok a vámpír létben, amiket el kell mondanom. Már csak pár óra, és te is egy leszel közölünk. Elhiszem, ha majd megvetsz azért, amit tettem, de nem akartam, hogy meghalj. Azt is elmondom, majd miért. De egyszerűen képtelen vagyok róla beszélni, nem akarlak magamtól elijeszteni téged.

Vámpír én? Hiszen vámpírok nem léteznek. Lehetetlen, képtelenség és szabályok. Én ezt nem értem, azt hittem meg fogok halni. És már csak pár óra van hátra a szenvedésemből?
És nem akar beszélni róla, miért mentett meg? És hogyan tudott megmenteni?
Ne, nem lehetek vámpír hisz,,, azok szörnyetegek, és embert ölnek, ez csak egy mese, én ezt csak álmodom.
Kezd múlni a fájdalom, még hallom a szívem verését, még egy utolsót dobbant, és megállt. Á, szóval mégis csak álmodtam az egészet, nem vagyok vámpír, egy szörny, hála az égnek. Körbe kéne nézni, hogy hol is vagyok pontosan. Amint ez ki gondoltam, már álltam is.

Rögtön egy ismerős arccal találtam szembe magam.

– Dr. Cullen? Maga mit keres itt, és hol vagyok? Én meghaltam, és ide kerültem. Veled mi történt?
– Esme, hát emlékszel rám?
– Persze, hogy emlékszem.
– Azt hittem, nem emlékszel rám. És nem vagy halott. És én se vagyok halott.
– Akkor te mi vagy, és hol vagyok?
– Vámpír vagyok, Esme, és most már te is az vagy. Itt vagy, a fiam és az én házamban.

Hírtelen düh öntött el. Szóval mégis csak egy nyavalyás embert ölő gyilkos lettem. Hírtelen valamilyen féle támadó pózt vettem fel, és morgás tört fel a torkomból, és rá akartam vetni magam Carlislera, de egy bronzos hajú fiú lefogott. Rá is rá morogtam.

– Engedj el. Én halált akartam, és egy szörny lett belőlem.
– Fiam engedd el, ha akar, rám támad, megérdemlem, hisz önző voltam. És sajnálom, Esme, ha tudom, hogy így reagálsz, nem tettem volna meg, annyira sajnálom.
– Apa, ő azt hiszi, embert ölünk. Szerintem ülj le vele beszélgetni. Persze, ha a hölgy végre abbahagyja a támadási elméletét boldog lennék.
– Természetesen, abbahagyom. És mi az, hogy nem öltök embert?
– Carlisle, magatokra hagylak egy ideig, majd jövök.
– Persze fiam, menj csak, és köszönöm.
– Nem tesz semmit.

2 perccel később, Edward távozása után:

– Szóval, mi nem ölünk embert, Esme, mi vegák vagyunk, ez nálunk annyit jelent, hogy állatok vérén élünk. Se én, se Edward nem ölt embert.
– Kérdezhetek?
– Persze. Mindenre szívesen válaszolok.
– Mióta vagy te vámpír? És Edward a vérszerinti fiad? És mi a történeted?
– Esme, kedves, lassabban, ne siess, van időnk. És mindenre választ fogsz kapni.

– Az első kérdésedre a válaszom, 1640 környékén születtem és 1665-ben változtam vámpírrá. Második kérdésedre a válaszom, Edward, sajnos nem a vérszerinti fiam. Őt 1918-ban mentettem meg, spanyolnáthában haldoklott. Az anyja sejtette, hogy valamilyen módon meg tudom menteni a fiát. Sokat hezitáltam, mire döntöttem, és végre vége volt a több évszázados magányomnak is. Nem bántam meg a döntésem. A harmadik kérdésre a válaszom:
Mint említettem 1640-en tájékán születtem. Apám lelkész volt. Üldözte a vámpírokat, és a boszorkányokat. Sok ártatlan ember halt meg, mert sajnos az emberek mindig egymásra mutogattak, és gyanúsítgattak. És apám hitt az embereknek. Én gyűlöltem ezt, embert ölni. Egyik nap segítettem apámnak, és sajnos én sikerrel jártam, találtam igazi vámpírokat. Akkor még úgy gondoltam, hogy sajnos, ma nem így vélekedek. A vámpír rám támadt, és megharapott. Három napig égtem én is, abban a tűzben, mint amiben te is. Mikor rájöttem, mi vagyok, megpróbáltam öngyilkos lenni. De nekünk ez lehetetlen. Rá jöttem, halhatatlanok vagyunk. Későbbiekben rengeteget kóboroltam, és belefutottam olasz vámpírokba. Van egy ősi királyi család, a nevük, Volturi. Én nem hallottam róluk kóborlásaim során egyszer sem. Elvittek Volterrába. Ott megismertem őket, a vezetőjűk Aro, Caius és Marcus. A vámpíroknak vannak törvényeik, nem túl sok, de vannak.
Az első, nem ölünk szembetűnően.
A második, nem megyünk ki a napfényre emberek között.
Azért nem megyünk ki a napra, mert csillog a bőrünk, és hát az igen feltűnő. És az emberek nem tudhatnak a létezésünkről. Pár évtizedig Volterrában éltem. De meguntam a sok öldöklést. Ők emberekkel táplálkoznak. Ott töltött időm alatt sem öltem embert, csak is szigorúan állatokat. Aztán találkoztam veled. Te voltál az első, aki emberként kezelt. És kicsit boldog voltam, hogy nem utasítod el a segítségem. Te voltál a legjobb dolog az eddigi létemben. A mosolyod erőt adott ahhoz, hogy tudjam, jó úton vagyok, és jól teszem, hogy segítek az embereken és nem megölöm őket.
Aztán jött, Edward. Nagyon rendes fiú, ha lehetne gyermekem, mindig is ilyen fiút szerettem volna. Kedves, udvarias, és persze jóképű. És most itt járunk, már te is egy vagy közülünk, és sajnálom, hogy nélküled döntöttem a sorsodról, de nem akartalak téged elveszíteni. Te nagyon, értékes vagy.

Csend, ez volt, miután végighallgattam azt a férfit, akit már tizenhat éves korom óta szeretek. Mikor visszaemlékezet a szeme a távolba meredt, innen tudtam, hogy amit mond, komolyan mondja, és tényleg mindent pontosan vissza akar idézni. Miközben beszélt, én csodálattal néztem őt. Szeretem őt, ő az életem most már. Be kell illeszkednem a vámpírok közé, mindent meg kell tennem, hogy vele lehessek.

Sokat ér ő nekem, bármit megtennék érte, de ezt ő nem tudhatja meg.
Mikor rólam beszélt, úgy éreztem mintha csodálattal beszélne rólam. De ez nem lehet. Fáj, hogy elvesztettem a fiam, és nekem gyászolnom kell. Nem lehetek hirtelen szerelmes kis csitri. Felnőtt nő vagyok, aki elvesztette a fiát. Az élet megy tovább, természetesen, de idővel el fogom neki mondani, hogy szeretem. De még nem érzem rá alkalmasnak az időt. Hamarosan nekem is mesélnem kell a múltamról. Amit viszont nem szívesen osztok meg vele. Még a végén megrettenne, vagy sajnálni fog, és én azt nem szeretném. Már egyre jobban kapar a torkom, ideje lesz szólnom Carlislenak.

– Carlisle, köszönöm, hogy meséltél magadról és a fiadról. De iszonyatosan ég a torkom.
– Oh, persze, ne haragudj, majdnem elfelejtettem, neked vadásznod kell. Megyek, körbenézek, nehogy emberek járkáljanak erre. Rendben van? Utána visszajövök, és mehetünk vadászni.
– Természetesen, és köszönöm.

Pár percig egyedül voltam a lakásban, kicsit körbenéztem nagyon szép ház. A nappali nagyon takaros volt, a falak fehéren pompáztak. Volt konyha is. A szobákba nem mertem bemenni. Majd, ha a fiúk megengedik, csak akkor nézek be. Nem akarok semmi személyes sértést. Hallom, ahogy nyitódik az ajtó, és Carlisle közelit felém.

– Mehetünk vadászni, hölgyem?
– Természetesen.
– Akkor indulás, ha nem bánod a fiam is velünk tart.
– Csak nyugodtan. Engem nem zavar.

El is indultunk az első vadászatomra. Már elég sűrűn az erdőben jártunk, mikor szívdobogás ütötte meg a fülem.
– Carlisle én ezt nem tudom, hogy kell, ez nekem nem fog menni –mondtam kétségbeesve.
– Dehogynem, csak hallgass az ösztöneidre, és menni fog.
Nem gondolkodtam, agyamat ellepte a köd.
És megindultam arra, amerre áldozatom szívverését hallottam.