Carlisle Cullen élete - 19. fejezet

Carlisle Cullen élete
19. fejezet
Esme majdnem halála, és a döntés

Edward szemszöge:

Ezért azonnal el kellett költöznöm. És az óta nem láttam őt.

Láttam minden egyes gondolatát. Szinte olyan volt, mintha én lettem volna ő.
Ez az Esme, kedves teremtés lehet.
Mikor az utolsó szavakat kimondta, és persze gondolta, éreztem benne a vágyakozást, és a fájdalmat. Most igazán tudtam sajnálni Carlisle-t. Ő az élő példája, hogy mégse vagyunk szörnyetegek. Vagyis csak nem teljesen, ezek szerint, mi is tudunk szeretni. Ez furcsa, így belegondolni, hogy egy vámpírnak társa legyen. És Carlisle meghozta a nehéz döntést, otthagyta azt a személyt, akit szeretett, habár a lány semmit sem sejtett abból, hogy Carlisle szereti őt.
Érdekes volt ez a történet, olyan szívbe markoló.

Ez olyan emberi, a szerelem, és az érzelmek kifejezése, olyan érdekes kifejezni egy érzelmet, hogy egy magam fajta is szerethet, szinte hihetetlen. És én is még csak egy ideje vagyok vámpír, de Carlisle, úgy törődik velem, mintha a fia lennék. 3 éve már, igen, 3 éve lassan ideje lenne, kicsit apaként tekinteni rá, habár ez nehéz, de csak azért, mert nem rég vesztettem el édesanyám és apámat, nagyon szerettem, és szeretem is a mai napig, de ha esélyt adnák Carlislenak, akkor lehet, hogy apám szomorú lenne.

Pedig érzem azt, hogy képes vagyok rá úgy gondolni, mintha az apám lenne. Megért, és rengeteget segít. Neki bármit elmondhatok, és sose várja el tőlem, hogy apaként tekintsek rá. Habár gondolatai között gyakran megfordul, ez a gondolat. Boldog lenne, ha csak egyszer is hallaná tőlem azt, hogy apa. Ezzel még túl sok mindent nem tudok kezdeni. De talán egy napom, tudom azt mondani neki, hogy apa.
A gondolataim közül Carlisle hangja rángatott ki

− Edward, figyelsz rám? Hallottad, amit kérdeztem?
− Bocsáss meg, elkalandoztam, lennél szíves újból elmondani a kérdésed?
− Semmi gond, persze. Azt kérdeztem, mi a véleményed erről a történetemről, mármint Esméről?
− Hát nekem szimpatikusnak tűnik. És ez a történet, igen szép, olyan szívbe markoló, sajnálom, hogy nem lett a társad, láttam a gondolataidon keresztül, hogy mindent megadnál neki. Remélem, meg találod a szerelmet.
− Én is remélem, de azt is remélem, hogy te is megtalálod a párod fiam. Ó, Istenem, bocsáss meg, nem akartalak letámadni ezzel a szóval, csak olyan jól esett kimondani. Remélem nem haragszol.

Elgondolkodtam, itt az ideje, hogy apának szólítsam. Igen, érzem, hogy kész vagyok ezt megtenni, mert már úgy szeretem őt, mintha az apám lenne. És ő is úgy szeret, mintha a fia lennék.

− Semmi gond, apa – mondta ki hát. Majd hihetetlen dolog történt, Carlisle hirtelen megölelt, és ezt súgta a fülembe: „Köszönöm, fiam”.
− Igazán nincs mit, apa.
Jól esett ez az ölelés. Rég volt már részem apai ölelésben. Meghallottam apám gondolatait, miszerint neki dolgozni kell mennie, de nem akarta megszakítani ezt a meghitt pillanatot.

− Semmi gond, menj csak dolgozni, este majd úgy is beszélünk.
− Tényleg, nem lenne gond?
− Persze, hogy nem! Jó munkát, apu! 
− Köszönöm, fiam, majd jövök.

És már ki is viharzott a házból, hallottam a vidám gondolatait, és ez megmosolyogtatott.

Carlisle szemszöge:

Edward végre, három év után apának szólított. Hirtelen boldogság áradt szét a halott szívemben. Olyan, mintha újból dobogni akarna, végre van egy fiam, és persze ő a vámpír társam, de még is jobb, hogy a fiam, még ha csak jelképesen is. 1921-et írunk, és nyár van. Újból egy különös érzés kerített hatalmába, jó is, de rossz is egyben. Nem olyan, amikor az én angyalommal találkoztam, mert ebbe most rossz érzés is van. Mintha valaki bajban lenne, és egy újabb döntés szakadna a nyakamba. Nemsokára beérek a kórházba, de előtte vadászom egyet, sosem lehet tudni, hogy mikor akar felszínre kerülni a vámpír énem.
Na, túl vagyok a két őzikén. Fél perc, és a kórháznál leszek. Meg is érkeztem, jaj, rossz látni ezt a sok beteget, újabb munka, örülök is meg nem is. Szeretek gyógyítani, csak nem szeretem a betegséget, főleg akkor, ha nem tudok valakin segíteni. A balesetek mások, de azok is szomorúak.

Már látom is orvos kollégámat, aki felém integet, hogy menjek oda.

− Á, Carlisle, örülök, hogy beértél. Jó estét.
− Szia, David. Neked is kellemes estét. Sok a beteg?
− Hát vannak néhányan, de hál Istenek nem nagy a forgalom.
− Az határozottan jó, de ha nem bánnod megyek, meglátogatom a betegeim.
− Rendben, menj csak.

Mentem is. Ms. Stevanst meglátogatni. Olyan fiatal kis lányka, még csak 14 év körüli lehet. Súlyos baleset érte, leesett a lováról, eltörte a jobb kezét és a bal lábát is szegény, sőt még agyrázkódása is lett. De ma már sokkal jobban van. Kezdek fáradt lenni, habár, ezt nem tudom, hogy miből érzem, hisz vámpír vagyok, nem lehetek fáradt, vagy még is lehetek, talán van lelkem, ami belefáradt abba, hogy nincs egy szerető felesége? Igen, talán van, és egy szerető nő után vágyik.

Aztán olyan történt, hogy nem akartam hinni a szememnek. A mentősök most érkeztek egy beteggel, egy nagyon összetört csontú beteggel. A hullaházba vitték őt.
− Már nem él a páciens? Mi történt vele? - kérdeztem meg a mentős fiút aggodalmasan.
− Öngyilkos lett, körülbelül olyan 24 éves. Nő. Egy sziklánál találták meg a testét, és mi a mentőbe már nem érzékeltük a szívverését.
− Köszönöm.

A mentős kiment, már készültem kimenni, mikor egy nagyon halk szívdobogás ütötte meg a fülemet, ezt a dobogást emberi fül nem hallhatta meg, de az én hallásom igen, mivel nem vagyok ember. Elkezdtem követni a halk ritmusos dobogást, és a felől a nő felől érkezett, akit most hoztak, a teste le volt takarva. Odamentem, és felhajtottam a lepedőt.
Egy ideig néztem az arcát, és azt hiszem sokott kaptam. A mentősök Esmével érkeztek, alig akartam hinni a szememnek, az én angyalom, vérbe fagyva, de még így is felismertem, habár sokat változott, de a kedves vonásai megmaradtak.

Istenem, ne, csak őt ne, ő olyan ártatlan teremtés.
De a szemem nem hazudott, álmaim asszonya feküdt itt, és haldokolt.
Istenem, miféle játékot játszol velem?
Ez így nem fair. Azt akartad látni, hogy, hogy fogok szenvedni?
Ez egy jel akar lenni?
Mitévő legyek? Ez a teremtés, lassan meghal. Alig ver a szíve, és a pulzusát sem érzem.
Nem, Carlisle Cullen, ezt a gondolatot be se fejezd, nem, ő nem lehet olyan, mint én és Edward. Szó sem lehet róla! Ő egy angyal, a lelke tiszta. És nem, még a párja sem lehetnék, hisz én egy szörny vagyok. De nem akarom őt elveszíteni, talán nem véletlen, hogy a sors felém sodorta őt újból. Meg kell mentenem, és ha meg is utál ezért, hát legyen. Át fogom változtatni. Amint végzek, itt a kórházban hazaviszem. Ó, nem, addigra késő lesz, el kell tűnöm egy időre.

Odahajoltam Esmehez, és a fülébe súgtam:
- Bocsáss meg, azért, amit most készülök tenni, de ha nem bocsátasz meg megértem.
Most hazaviszlek, és majd mindent elmagyarázok, ígérem. És még egyet tudnod kell, SZERETLEK.

Miután ezek a szavakat kimondtam, megharaptam a nyakánál, és a csuklóinál is, hogy gyorsabban hasson a méreg. Felkaptam a karjaimba, és szaladtam vele haza. Az út felénél hatalmasat ordított. Hát elkezdődött a háromnapos szenvedés. Bocsáss meg, kedves.